К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Park Jimin matematika órán ült éppen. A tanár fénysebességgel rajzolta fel a táblára a bonyolultabbnál bonyolultabb függvényeket, a diákok pedig próbálták másolni azokat a füzetükbe. Ő azonban valami egészen mást csinált: a két padsorral előtte ülő fiút figyelte: kitűnt a többiek közül a menta színű hajával, de Jimin nem emiatt szentelte neki minden figyelmét.
Kevesen tudták, de a két fiú már jó ideje egy párt alkottak, ám az a majdnem két év mit sem változtatott egymás iránti érzelmeiken. A fiatalabb szinte rajongásig odavolt a másikért, ám ha valaki megkérdezte volna, nem lett volna képes egy dolgot, kiemelni, miért érez így iránta. Egyszerűen szerette.
A hangját.
A mosolyát.
A szemeit.
Az arcát.
A testét.
A nevetését.
A lábait.
A hasát.
A fenekét.
És tulajdonképpen minden apró dolgot a másikba. Amíg ezt végiggondolta, nagyot dobbant a szíve, mert rájött, hogy valóban sokat jelent neki a másik, többet, mint amit valaha el tudott volna képzelni.
Jimint a csengő éles hangja szakította ki az iménti elmélkedéséből. Felállt, és komótosan kezdte bapakolni a füzeteit és könyveit a táskájába. Mire végzett, a menta hajú már ott állt mellette.
- Ez az óra elég durva volt. Te értettél valamit belőle? – kérdezte az idősebb.
- Nem, viszont, egy dologra rájöttem ez alatt anegyvenöt perc altt. Szeretlek, Yoongi. – És azzal lassan közelebb hajolt, ésapró csókot lehelt a kissé értetlen fiú ajkaira.
