Raboskodó Angyal trilógia

III./ 22. fejezet

Nem sokat aludt ezután, a következő napokban pedig inkább belefeledkezett a kutatásba, hogy ne is legyen ideje gondolni erre. Kutatott valami nyom után, hogy merre lehet Saiker vagy legalább azt ki akarta deríteni, hogy ki az áruló a nephilimek között, de mindig kicsúsztak a kezéből, valahonnan mindig tudták, hogy jönni fog. Mindeközben nyugtalanította James tétlensége is, napok óta semmit se csinált, csak élte a kis életét, még Saikerrel se találkozott soha. Olyan volt, mintha várna valamire, Chris pedig gyűlölte, hogy fogalma sincs, hogy mire. Emellett Alex se talált semmit, pedig már jó pár feljegyzést átnézett, követett pár Tanács tagot is, de bárki is az áruló jól elrejti a nyomait, nem talált semmi rá utaló jelet.

Rosie-val pedig a veszekedésük óta nem beszélt, a lány jórészt átnézett rajta, csak akkor szólt hozzá, ha muszáj volt és nem térhetett ki előle, ő pedig nem erőltette.

Egy vidéki templom előtt állt Vicktorie-val és Ifarillal az oldalán. Valami lehetett bent, csak nem tudták, hogy micsoda, de az angyal biztos volt benne, hogy itt érez valamit.

– Oké – csapta össze a tenyerét Chris. – Indulhatunk? – kérdezte, s közben fellépett az első lépcsőfokra.

– Én nem mehetek – szólt utána Ifaril, mire döbbenten fordult meg.

– De hát ez egy templom – mutatott fel. – Isten háza vagy mi a szösz.

– Pont ezért – kezdte magyarázni –, ez egy szent hely a fajtám számára, ha belépek, kötelez rá egy felsőbb erő, hogy felvegyem a teljes alakom, akkor pedig megvakulnátok a fényességtől. Egyedül sem mehetek be, mert az ártatlan emberek szemgolyóját is megsütném, ketten kell ezt megcsinálnotok. De ha valaki kiszökne, én elkapom.

Chris bólintott, majd Vicktorie-ra nézett, a vámpír elmosolyodott és már ott sem volt. Szinte mindig így csinálják, egyikük elől megy be, a másik keres egy másik bejáratot.

Most a fiú volt a soros, neki kellett elől bemenni. Elővett egy kardot és fellépdelt a lépcsőkön, majd kilökte a templom vaskos fakapuját.

Aztán belépett, a kinti levegőhöz képest jóval hűvösebb volt odabent. Egy katolikus kápolnában volt, a falakat mindenféle díszítés keretezte. Különböző bibliai jelenteket festettek fel, színes volt és zsúfolt, az ő ízlésének már túl sok. Elsőre úgy tűnt, nincs bent egy lélek sem. De az oltárt három alak állta körül és valami fekete kupac feküdt rajta mozdulatlanul. Chris fogadni mert volna, hogy a pap, de nem látta tisztán. Ellenben a másik három egyikét rögtön felismerte, jól emlékezett rá, kisgyermek volt még mikor először találkoztak.

*

Félhomály volt a teremben, ahol edzett. Mindig ilyen volt a pokolban, soha el nem égő fáklyák világítottak meg minden termet és folyosót. Különben vaksötét lett volna. Ilyen volt minden nappal és éjszaka, Chris valahonnan mégis mindig tudta, hogy melyik van éppen, egyszerűen érezte.

Egy technikán dolgozott, amivel a nagyobb és erősebb ellenféllel szemben is van esélye. Miután az apja olyan könnyedén legyőzte, tudta, hogy fejlődnie kell. Egészen jól haladt, a gyorsaságára épített. Pár alacsonyrendű démont rávett, hogy álljon ki ellene, most is éppen egyre várt, de Saiker lépett be a terembe helyette.

Térdet hajtott a mestere előtt, de azt is észrevette, hogy nincs egyedül. Egy megszeppent kisfiú állt mögötte. Úgy tűnt, nem igazán tudja, hogy távolságot tartson a démontól vagy hozzábújjon. A zöldes-kék szemei vörösek voltak a sírástól, de már nem peregtek a könnyei. Szőke haja pár árnyalatnyival világosabb volt, mint Ericé mégis rá emlékeztette. Volt benne valami, amitől azonnal az öccse jutott eszébe, talán a gyámoltalansága miatt. Igaz korra is nagyjából egyidősek lehettek.