Csillagos égbolt

Ígéret a csillagos ég alatt

Hétvégén a szüleimmel hazautaztunk meglátogatni a nagyszüleimet. Mióta elköltöztünk nem voltunk náluk és hát nagyi elég nehezen kezeli a telefont, szóval nem igazán tudtunk beszélni vele. A fejemet a kocsi ablakának támasztottam és úgy néztem az elsuhanó tájat. A rádióból valami régi zene szólt, elálmosodtam, mindig elálmosodok a kocsiban pedig nagyon szeretek utazni, még ha kis távolságokról van szó is. Már éreztem, hogy nem sokáig birok ébren maradni mikor megláttam a jól ismert épületeket és utcákat. Hazaértünk, a városba ahol születésem óta éltünk. A szívem összeszorult és felbukkant bennem a felismerés, hogy mennyire is hiányzott ez a hely. Akármennyire utáltam az iskolát, akármennyire utáltam az embereket akik itt körülvettek most mégis jó érzés visszatérni.

Bementünk a nagyszüleim házába ahol mintha megállt volna az idő valamikor gyerekkoromban. Amióta az eszemet tudom itt minden ugyan olyan, melegség öntötte el a szívem, hirtelen újra gyereknek éreztem magam. Nagyi nagyon örült nekünk és én is nagyon örültem neki. Két óra beszélgetés után a témák kezdtek ellaposodni és már csak olyanokról szólt, hogy mit szokott csinálni a szomszéd minden nap. Anya látta, hogy kezdek unatkozni és mondta, hogy ha szeretnék elmehetek és találkozhatok a barátaimmal, megragadtam a lehetőséget és el is mentem. Két barátom volt akikkel szívesen találkoznék, D.O és Seulgi. Ők voltak a legjobb barátaim és mindig összetartottunk, jóban és rosszban. Írtam nekik, hogy jöjjenek a parkba ahol régen is mindig találkoztunk. Lassan sétáltam a park bejáratánál és a fák lombjait néztem amik már majdnem lehullajtották a leveleiket, valamiért félelem volt bennem, hogy újra találkozzak velük. Leültem egy padra és vártam, nem kellett sokáig várnom, meghallottam az ismerős hangokat és felkaptam a fejem, láttam ahogy két barátom felém szalad, én is felálltam és eléjük mentem, Seulgi olyan erősen ölelt át, hogy azt hittem sosem fog elengedni, nagyon boldogak voltak.

- Irene! Olyan rég találkoztunk már! Amint megláttam, hogy írtál már rohantunk is! – mondta Seulgi majd megint megölelt, D.O helyeslően bólintott. Miközben Seulgi ölelt megakadt a szemem egy lányon aki D.O mellett állt, kicsit zavartan. D.O-nak feltűnt, hogy a lányt nézem.

- Irene, bemutatom neked Jennie-t, ő egy új osztálytársunk, nagyon kedves lány. – mutatta be D.O a lányt, közben Seulgi is elengedett.

- Örülök, hogy megismertelek. – szólt Jennie.

Egy pillanatig csend volt és mind a négyen elhallgattunk, de aztán Seulgi határtalan jókedvével feldobott egy témát.

- Na és mesélj, milyen Szöulban élni?

Elkezdtem mesélni az iskoláról, a városról, de kicsit kellemetlenül éreztem magam, el szerettem volna mesélni mindent Seulginak, el akartam mondani, hogy az osztályomba jár a világ leghelyesebb fiúja, de Jennie miatt nem tudtam felszabadultan beszélni. Ezért csak egy sablonos szöveget mondtam, hogy minden jó és nagyon menő. Ezután ők kezdtek el mesélni. Azt hittem kellemetlenebbül nem érezhetem magam de mikor elkezdtek vicces történeteket mesélni amik az iskolában történtek velük valahogy úgy éreztem, hogy már nem ismerjük egymást. Nevettem miközben meséltek, de én nem tudtam őszintén nevetni, mivel nem értettem, nem élhettem át. Idegennek éreztem magam a legjobb barátaim mellett és az idők amiket együtt töltöttünk hirtelen nagyon távolinak tűntek. Szégyellem, de talán mégis ami a legjobban zavart az az volt, hogy ilyen könnyen pótolni tudtak Jennie-vel. Gyerekes féltékenységnek tűnhet és talán az is, de nagyon fájt látni, hogy egy vagy két évvel ezelőtt pont úgy nevettem velük, mint most Jennie. Kezdett sötétedni, jó kifogásnak találtam most elmenni, mondván, a szüleim azt mondták, hogy sötétedésre érjek vissza. Ami nem is volt hazugság. Búcsút vettünk egymástól én pedig visszaindultam.

Lassan sétáltam, egyedüllétre volt szükségem. Csalódott voltam és legszívesebben elsírtam volna magam annyira mardosott belülről ez az érzés. Felnéztem az égre amin az első csillagok már kezdtek megjelenni. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt valami ennyire meg tud változni. Mikor elköltöztünk, fél éve, ugyan itt, ugyan ezen a csillagos ég alatt megfogadtuk, hogy mindig barátok leszünk, hogy sosem fogjuk elfelejteni a másikat. Most mégis idegennek éreztem magam. Úgy érzem ma elvesztettem két nagyon fontos embert az életemből, mert a barátságunk már sosem lesz olyan közeli mint régen. Összeszorítottam a szemem, hogy nehogy kicsorduljon belőle egy könnycsepp majd szaladni kezdtem. A hideg szél átjárta a testem én pedig egyre gyorsabban szaladtam a sötét és üres utcán.

Hirtelen megszólalt a telefonom.

Megálltam és elővettem, Wendy írt.

''Mit szólnál ha holnap elmennénk Baekhyunnal és Channyeollal egy kicsit szórakozni? Lesz valami ünnepség, benézhetnénk.''

Egy percet sem gondolkodtam, azonnal írtam a választ, hogy: ''Igen, benne vagyok!''

Úgy van, a múltat most már el kell engedni, nem ragaszkodhatok a régi dolgokhoz. Akármennyire fáj, az emberek jönnek és mennek az életünkben. Ők is új barátságot kezdtek,

Én is ezt fogom tenni.