Fekete és fehér virág

1.rész

Ha az ember egy kicsit is másabb mint a többiek, akkor őt egyből kirekesztik, megbélyegzik és piszkálják. Velem is ugyan ez történt. Dél-koreai létemre albínó vagyok, ami valljuk be tényleg elég szokatlan. A sok kis fekete hajú ovis között egy ősz nénibaban, ezért is hívtak életem során sokszor ahjumma-nak, vagy szellemnek. Tulajdonképpen tényleg egy szellem vagyok, senki nem beszélget velem, nem foglalkoznak velem, csak magányosan ücsörgök.

Mióta az eszemet tudom anyával minden nap háromszor kellet Buddhához imádkoznunk, s kértük, hogy segítsen rajtam, legyen az én hajam is fekete vagy legalább világos barna, de úgy tűnik ez a Buddha fazon nagyon nem akart rajtam segíteni, sőt egyre inkább azt éreztem, hogy jót szórakozik a szerencsétlenségemen. De mostanában már nem imádkozunk.

Apa még kiskoromban meghalt, anya pedig nem tudott újra házasodni, mivel egyik férfi se mert egy akkora szégyent felvállalni mint én. Mindezek ellenére egyetlen szülőm nagyon szeretett és mindig mondogatta nekem, hogy mennyire szép vagyok. Viszont minden édesanya ezt mondja a saját gyermekének.

Anya most kapott új munkát Szöulban, szóval ismét költözünk. Eddigi életem során sokszor kellett már költöznünk, ami nem igazán volt nehéz, hisz nem voltak barátaim akik ott tartottak volna, és mindig reménykedtem, hogy majd az új helyen lesznek barátaim, de eddig még sose jött ez össze, szóval már egy ideje nem reménykedek. Most Daeguból Szöulba költözünk, amit azért sem igazán várok, mert állítólag a szöuli emberek sokkal felsőbbrendűnek érzik magukat. Hurrá!

Mikor Szöulba értünk csak unottan néztem ki a kocsi ablakán, s szemléltem az embereket. Első ránézésre mindenki egyforma, normális, mind egyformán gonosz lények.

Az új házunkhoz érve nagyot sóhajtva kecmergek ki a kocsiból, majd egy jóleső nyújtózkodás után elkezdünk anyával kifele pakolni. Nem túl nagy a mostani házunk, de kettőnknek pont elég, és a mostani szobám nagyobb, mint Daeguban. Este lett mire kb. minden személyes dolgot elpakoltunk és berendezkedtünk. Az új suli elég messze van tőlünk, szóval majd minden reggel buszozhatok, de utálom a tömegközlekedést. Viszont anya azt mondta, hogy akkor ott a bicikli...szóval akkor mégis buszozok.

Még egy hét van sulikezdésig, de már holnap bemegyünk a papírmunkát elintézni. Amikor az igazgató meglátott egy pillanatra elakadt a szava, és azt se tudta mit akart nekünk mondani. Ezt már igazán megszokhattam volna 18 éves létemre, de valahogy még mindig zavar. És következtek a szokásos kérdések:
"A te hajad festve van? Senki nem ilyen merész, hogy fehérre festesse a haját."
"Mindig ilyen volt a hajad?"
"Biztos ebbe az iskolába szeretnél járni?"
"Már próbáltad befesteni a hajad feketére?"
Unom, unom, UNOOOM!!!!
A sok hülye kérdés és a fontos dolgok elintézése után mehettünk is haza. Az igazgatói iroda előtt egy másik család várakozott. Anyuka, apuka, és két gyermekük. Egy normális család. Lefele hajtott fejjel megyek el mellettük. Nem koreaiak voltak, kínaiul mondott valamit a nő, majd bementek az igazgatóhoz.
Mindezek után elmentünk fagyizni, és körülnéztünk a városban mi merre van. Emberek, rengetek, hömpölygő ember tenger. Borzalmas.
Mikor elérkezett szeptember még jobban elment az életkedvem. Az évnyitó ünnepséget végigálltam, majd a másodikra felmásztam és bementem az osztályterembe. Mindenki megint engem néz. Hátul, középen és az ablak mellett volt két üres hely, lehuppantam a legszélső székre és kifele bámultam az ablakon. Megfagyott a levegő, mindenki csendben van, engem néznek, de ekkor valaki kivágja az ajtót és hangosan nevetve bejön. Három srác és két lány volt. Unottan visszafordulok és a felhőket nézem.
- Oh! Az angyal! - kiáltott fel angolul valaki, majd mellém sétál az egyik imént megérkező srác, és közelebb hajol hogy az arcomat is láthassa.
Csak nagyokat pislogva hátrébb húzódok, és felnézek a srácra. Fekete haj, hatalmas csillogó fekete szemek, telt ajkak és enyhén barna bőr. Egy átlagos srác, de valahogy mégis más, hisz teljesen más volt a reakciója mikor meglátott, mint a többi osztálytársamnak.
- Tök jó, hogy osztálytársak leszünk, így legalább nem én leszek a legfurcsább. - vigyorgott a képembe, én pedig ismét visszafordultam az ablakhoz.
Mégis bunkó ő is. És amúgy miért lenne ő fura? Átlagosnak tűnik, azt leszámítva, hogy eddig csak angolul beszélt. Lehet Amerikából jött.
Az osztályfőnök is beért, elmondta a szokásos tanáros szövegét, felvázolta nagyjából mi lesz a mai évben, majd elhangzik a kedvenc mondatom.
- Szerintem már mindenkinek feltűnt, hogy idén két új osztálytársatok lett. Mivel a lányoké az elsőbbség, ezért kérlek Eun Hae mutatkozz be.
Annyira imádom, de tényleg. "Lányoké az elsőbbség." Rohadt jó.
- Sziasztok. Kim Eun Hae vagyok, nemrég költöztem ide Daeguból. Albínó vagyok, ami elég szokatlan, de ennek ellenére remélem jóba leszünk. - erőltettem magamra egy kedves mosolyt, majd leültem a helyemre.
Utánam az eddig angolul beszélő srácot szólította fel a tanár. Megint angolul kezdte mondandóját, majd egy pillanatra megállt és átváltott koreaira.
- Wong Yuk Hei a nevem. Félig kínai, félig pedig thai vagyok. Eddig Kínában éltem, meg egy évig Amerikában - na mit mondtam?! Viszont a koreaija elég fura. - Remélem jól kijövünk majd egymással. - fejezte be egy helyes mosollyal amitől néhány csaj ki is dőlt.
Mindezek után elkezdtünk máris tanulni, de az órákat jobban szerettem mint a szüneteket. Szünetben mindenki a barátaival van, beszélgetnek, megosztják egymással az ételüket, nevetnek és jól érzik magukat. Ehelyett én csak magányosan ülök a helyemen, zenét hallgatok, rajzolok, vagy éppen bambulok ki a fejemből.
Harmadik órában oda fordul hozzám az új srác majd megböki a vállam.
- Hé~ tudsz segíteni? - suttogta, miközben felém nyújtotta a füzetét.
Hozzám ért! Hozzám szólt! Ez most valami vicc?
Kicsit zavartan megrázom a fejem és elveszem a füzetét.
- Ezt a mondatot nem értem. - magyarázza, majd felpillant a tanárra, de az csak tovább beszél.
Bizonytalanul és halkan nagy nehezen elmondom neki kínaiul, amin ő úgy meglepődött, hogy egy kicsit a szája is tátva maradt.