Fekete és fehér virág

3.rész

Eddig egy hónap telt el a suliból, de amióta elestem kosarazás közben és Yuk Hei próbált volna segíteni, azóta nem szólt hozzám. Szóval ismét nem beszélgetek senkivel, ami egyáltalán nem meglepő. Azóta egyébként nem sok minden változott. Yuk Hei csak még népszerűbb lett, engem talán még jobban utálnak, mert egész jó jegyeket szerzek. Szerintem ennyi. Unalmas az életem, habár ez eddig is magától érhető volt.

Mostanában a suli tetején szoktam ebédelni. Egész kellemes és szép a kilátás. Ide senki nem jön fel, szóval minden nyugis, nem hangoskodnak, csend van. Viszont itt van egy elkerített rész, ahova nem szabad menni, mert csak korlát van és fél az igazgató, hogy valaki leesik...vagy ilyesmi.
Mostanában még nehezebb minden. Egyre többet piszkálnak, elveszik a cuccomat és elrejtik, meg hasonlók. Pedig már nem 10 évesek, hogy ilyeneket tegyenek.
A mai nap is ugyan úgy telt mint a többi, semmi extra. A buszmegálló a biztos hely, ahol Momoval szoktam találkozni, vagyis a kóbor kutyával, akit igen, elneveztem, de anya nem engedte, hogy hazavigyem. Ma is ugyan ott várakozok, viszont a kis teherautó túl gyorsan ment...Momo meg azt hitte még átér előtte, de ő már soha többé nem tud átjönni hozzám a másik oldalba. Elütötték a szemem láttára. A szívem összeszorult, s az ételes dobozt is kiejtettem a kezemből. Patakként folytak könnyeim, ajkaimat erősen szorítottam össze, hogy nehogy hangosan sírjak. A buszmegállóban álló anyuka eltakarta kislánya szemét, hogy ne nézze a kis holttestet. Ma inkább sétálva indultam haza. Hosszú ideig sírtam, és sokszor meg kellett állnom, mert az utat sem láttam a könnyeimtől. Rég nem sírtam ennyit. Talán ez életem legrosszabb napja.
Végül csak nem sétáltam haza, hanem pár megállóval arrébb mégis felszálltam a buszra. Otthon anyának is sírtam.
Másnap még mindig nagyon szomorú voltam, órán sem tudtam figyelni, még nagyobb ürességet éreztem.
- Én ilyen szomorú szellemet még soha nem láttam. - nevette valamelyik lány osztálytársam.
Egy pillanatra felpillantok rá, de szemeim ismét könnyeimtől csillognak.
- Nézzétek! Tud sírni! -mutatott már.
Gyorsan felállok majd kirohanok a teremből, fel a tetőre. Itt kellemesen fúj a szél. Itt nyugodtan sírhatok, nem lát senki. Itt megnyugodhatok. Itt meghalhatok.
Már nagyon régóta gondolkozom ilyeneken, de nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy végetvessek saját életemnek. Nem tudok magamnak fájdalmat okozni. Most viszont, annyira rossz minden, és Momo halála talán elég bátorságot ad ahhoz, hogy átmenjek a lezárt részhez. Ott állok, az épület szélén. A korlátot markolom, mégis lefele tekintek, s szemezek a betonnal. Egy lépés.
- Egy lépés. - ismételtem meg hangosan is. - Egy ugrás...
- Eun Hae... - mondta ki valaki a nevem.
Lábaim megremegtek, majd hátrafordulok, s egyenesen szemébe nézek, ő pedig az én könnyes szemembe.
- Menj innen! Hagyj békén!
- E-Ennyire nem nagy a baj. Ne foglalkozz velük. - mondta nyugodtan, és elkezd lassan felém sétálni. - Mássz vissza a korlát másik oldalára. Kérlek~
- Nem, te ezt nem értheted! Menj vissza a terembe! - ordítottam, majd visszafordulok és ismét lenézek.
A szívem nagyon gyorsan ver. Meg kell tennem! Elég magasan vagyok, hogy mindennek vége legyen. Lehunyom szemem, a légzésem kezd lassulni, elengedem a bal kezemmel a korlátot, majd a jobbal is. Gyors lépteket hallok, de már dőlök előre. A szél kellemesen végigsimít arcomon, majd valaki erősen visszaránt a korláthoz és a mellkasához szorít.
- N-Nem sikerült.... - dadogtam lefagyva, a fiú kezét nézve, ami nem hagyta, hogy leessek.
- Szerencsére! - engedett el egy kicsit, de mikor érezte, hogy már megint dőlnék előre, akkor ismét gyorsan magához ölelt. - Ne csináld!! Fejezd be!
- Nem! Menj innen és engedj el! - vergődtem kicsit már magamhoz térve. - Minek kellett utánam jönnöd? Már rég lent lennék! - kiabáltam, miközben próbáltam eltolni kezeit. - Úgy se hiányoznék senkinek. Nem szeret senki.
Ismét sírok. Nem bírok kitörni szorító karjai közül, és már kezdek fáradni.
- Majd én leszek az, aki miatt élned kell. - súgta fülembe, majd lazábban tartott.

Nagy nehezen mégis csak visszamásztam a korlát belső, biztonságos oldalára. Hogy mondhatott ilyeneket? Hogy tudta ezeket a szavakat ilyen egyszerűen kimondani? Tudom hogy minden szó hazugság, mindezt csak azért mondta, hogy ne előtte haljak meg, de mégis... ezeket a szavakat egy lány sokszor komolyan veszi.
Leültünk a fal mellé, én a felhőket, ő pedig engem bámul.
- Megnyugodtál már? - tette kezét fejemre, majd kicsit megsimogatott.
Lassan ránézek, majd arcát fürkészem. Egy ilyen helyes, népszerű új srác miért foglalkozik velem? Így akár őt is kirekeszthetik.
- Hogy tudsz ilyen egyszerűen hazudni? - toltam el kezét, de ő ezen csak elmosolyodott.
- Honnan veszed, hogy hazudtam? - hajolt hozzám egy kicsit közelebb. -Elpirultál~
Gyorsan eltakarom arcom, de még mindig őt nézem. Édesen kinevet, majd hajába túr. Hogy ne pirulnék el?! Még beszélgetni se beszélgettek velem, nem hogy ilyen szavakkal dobálóznak felém.
- Soha nem mondana ilyeneket egy fiú csak úgy. - válaszoltam, még mindig az arcomat takarva.
- Igaz. - vonta meg vállait, majd ismét nekidől a falnak.
- Tudtam! - álltam fel gyorsan, s már rohantam volna vissza a tető széléhez, de megfogja csuklómat és visszaránt, egyenesen az ölébe.
- Fejezd be! - nézett rám szigorúan, majd csak úgy megpöckölte a homlokomat.
Meg se mertem mozdulni. Vajon nem vagyok nehéz? Nem fájt neki mikor az ölébe huppantam? Hogy viselkedhet így? Mindezeket úgy megkérdezném tőle, de nem merem. Lehet akkor utána nem szólna hozzám ismét, és én szeretnék vele beszélgetni. Nem azért mert az előbb olyanokat mondott, hanem mert ő volt az első aki hozzám szólt, aki kedves volt velem. De ha így viselkedik, annak nem lesz jó vége.
- Most...miattam lógsz óráról. - kezdtem el piszkálni a karkötőmet.
- Te pedig még miattam mehetsz be majd a következő órára. - mosolyodott el kedvesen, majd hirtelen magához ölelt. - Ha bármi baj van... nekem elmodhatod nyugodtan.
Most úgy hallom, mintha nagyon hangosan verne a szívem, így inkább gyorsan eltolom magamtól, majd felállok és lenézek rá.
- Rendben...és köszönöm. - majd csak úgy, mintha mi sem történt volna elindulok az ajtó felé, és lemegyek a lépcsőn.
Nagyon furaaaaaaa!
Nem mentem be órára, inkább elmentem az orvosiba és azt hazudtam, hogy rosszul vagyok, így hazamehettem. Otthon megint eszembe jutott a kóbor kutya, és a halál, majd a sulitetőn történtek.
" Majd én leszek az, aki miatt élned kell." -csengett vissza Yuk Hei hangja a fülembe, majd inkább elkezdtem zenét hallgatni és rajzolgatni, hogy elterelődjön a figyelmem. Anyának nem mondtam semmit, teljesen normálisan viselkedtem, de neki is eljátszottam, hogy rosszul vagyok, így azt mondta holnap ne menjek iskolába.
Másnap sokáig aludhattam, nem igazán csináltam semmit se. Viszont dél körül valaki csengetett, amitől kicsit megijedtem. Ki lehet az? Remélem nem a suliból valaki. Óvatosan lenyomom a bejárati ajtó kilincsét, majd kikukkantok az ajtón és...csak a postás. Szóval minden okés. Meghozta azokat a cuccokat amiket nemrég rendeltem.
Délután ismét csengettek. Ez már gyanús. Ismét lassan nyitom ki az ajtót, de megint a postás. Ajánlott levelet hozott, amit aláírtam és átvettem. Anyának jött valami. A közeli kisboltba is elslattyogtam, mert nem volt otthon semmi gyümölcs. Visszafele sétálva, mivel senki nem volt az utcán, kicsit dúdolásztam. Szeretem mikor nem kell iskolába menni, mert nem az a ronda sárga egyenruha van rajtam, hanem bármit felvehetek. A nagy nyugalmamat és dúdolászásomat az szakította félbe, hogy valaki megijesztett és a kezemben lévő almát, amit majszolgattam és a telefonomat is eldobtam, meg hangosan felsikítottam. Meg se merek fordulni, vagyis igazából nem is kellett, mert elém sétált az az idióta.
- Bocs, ezt nem hagyhattam ki. - hajolt le nevetve a telefonomért Yuk Hei, majd megvizsgálta, hogy lett e valami baja, de szerencsére éppségben megúszta a repülést, így csak megtörölgette, majd idenyújtja és ártatlanul rám mosolyog. Én viszont mérgesen, vagyis inkább még mindig ijedten nézek értetlenül rá.