Letört szárnyak (Avagy A szabadság szárnyain II)

1.fejezet : Mindent elveszítek

Hirtelen történ. Nem is emlékszek már igazán mindenre. Csak egy erős csatanásra és utána a homályos foltokra......

Rivaille szemszög

863 március 7

-Az sem érdekel ha a mindenható atya úr Isten tiltotta meg !- ordítottam a beteg szoba előtt álló őrrel. Shila-ék házát felgyújtotta az elenség. Eren és Rin benégetek. Shila-t pedig ebben a korteremben őrzik hiszen ki van ütve.
- Meg kell kérnem ,hogy távozzon alparancsnok ! -tolt el magától egy őr , a királyi testőrség tagja.
- Óh leszarom - gondoltam és már épp meg akarom fogni a fiút és arrébb lökni ,de ekkor irdatlan csatanást hallotam.
- Segítség !- sikította egy női hang. A kölyök befutott és én meg követem. Shila az ágyán állt. A szája habzott. A karját égés nyomok tarkították, akár csak az arcát. A tekintete megtört volt és még halványabbak lettek benne a fények. A kezeben egy kést szorongatott. Egy véres kést és olyan erővel markolta ,mintha az élete függne tőle. Riasztó volt a látványa. Az ember egészen bele borzongott ,ahogy ott állt egy korházi köpenyben és egyszere remegett a félelemtől és a tehetetlenségtől.

- Kisasszony - lépett hozzá az őr. - Kérem...
- Ne közelítsen ! -rikoltotta Shila és felé kapta a kést. A fiú elrántotta a kezét ,mintha egy harapós kutyához nyúlt volna.
- Állj arrébb te balfasz - löktem félre és a hugomhoz léptem.

- Ri..Rivaille - dadogta könnyes szemekekkel és az ágyra csuklot. - Ho..hol van Eren és Rin ? -kérdezte szinte gyermeki hangon és látam a szemében ,hogy imátkozik. Szinte láttam a gondolatott : "Könyörgöm csak legyenek életben !"
- Shila - ültem le az ágya szélére és megfogtam mindig hideg kezét. Lassan elengedte a kést ,amit addig görcsösen szorított.
- Hol vannak ? -kérdezte újra és mélyen a szemembe nézett.
-Nem vagy abban az állapotban ,hogy erről beszéljünk -tértem ki szándékosan a válasz adás elől. Nem akartam még jobban összetörni. Már így sme volt teljesne ura a testének.
- Ne kezelj úgy ,mint egy kibaszott gyereket ! - üvöltött rám és megpróbált felpofozni ,de elkaptam a kezét.

- Sajnálom - motyogtam színtelen hangon és a szemébe nézem ,amiben kihunytak az amúgy is halvány fények. Mindent elveszítet , ott abban a pillanatban meghalt a lelke.
- Nem...az...nem..az..nem LEHET - sikította és zokogva előre borul. Átöleltem és hagytam ,hogy a könnyei eláztasák az ingemet. Úgy éreztem ketté szakad , úgy ordít ,mint akiből kivágtak egy darabot. Belőle ki is vágtak : a lelkét. A mindig is büszke ,de megtört lelekét. Szinte hallotam ,hogy a szíve széttörik. Belém próbált kapaszkodni ,hiszen csak én maradtam neki ezen a világon. Csak zokogot ,mint egy állat. Utoljára akkor sírt így mikor először találkoztunk , mikor az anyja meghalt. Tudtam ,hogy égeti belülről és hogy könyörög a halálért. Most újra felégette az , amitől a legjobban félt. Újra szilánkjaira tört a lelke ,de már nem tudom összerakni a szilánkokat. 22 évvel ez előtt még képes voltam rá. Akkor még nem volt szerelmes , akor még nem érezte azt a forró emberi kötődést. Akkor még nem hordott ki egy gyereket és halt bele a szülésbe. Akkor még nem nézte végig hogy ,hogyan nő fel nélküle a fia. Akkor még nem tért vissza a halálból és nem tartotta a karjában a gyeremekét. Akkor még képes voltam egyedül megtanítani arra ,hogy bízon bennem vagy másokban. A szemébe néztem. A fekete szempár vörös volt és fénytelen. Nem csak a bőre égett meg abban a tűzben. A lelke is a lángok maratalékává vált.

- Gyere ! - simítotam meg az arcát, mikor a sírása már kicsit csillapodott. -Haza viszlek ! - mondtam és megfogtam a csukolóját.
- Nekem nincs otthonom - motyogta ,majd az arcát a tenyerébe temette és újra zokogni kezdet. Átölelltem a vállát és hagytam ,hogy elengedje a könnyeit. A könnyeket ,amiket mindig is vissza tartott ,hisz túl büszke volt ,hogy elengedje. Hagytam ,hogy sírjon ,hisz nem látta senki csak én.