Letört szárnyak (Avagy A szabadság szárnyain II)

10. fejezet : Utolsó remény sugarak

Shila szemszög

Sötét volt, de koránt sem hideg. Nem láttam semmit, de úgy éreztem mentem megsemmisülök úgy lángolt a bőröm. Valaki folyamatosan ötéseket mért rám, de a koromsötétől nem is láttam ki az. A fájdalom hatalmas volt és egész testemben remegtem. A szemeim csak lassan tudtam kinyitni, iszonyú lassan. Amint megláttam a támadómat azonnal vissza is támadtam. Megragadtam barna haját és a fejét magam mellé vágtam a padlóba. Újra a fehér térben voltunk. Tehát, amit láttam az álmombna történt, de valóság volt. A melletem fekvő, vérző orrú férfi testéből fekete füst áramlott ki, ott ahol az életében megsebeztem.
- Mit keresel itt? - lihegtem miközben felálltam.
- Tudod te azt magadtól is - morogta majd felállt.

Mélyen néztem Berthold sötét szemébe. Már több, mint tíz éve nem találkoztumk. Olyan régen volt, mintha csak egy másik életben történt volna. Berthold-on semmit nem változtatott az idő, olyan volt, mint amikor meghalt. Tőlem jóval magasabb 17 éves fiú. Szemeiben ugyan azok a fények ragyogtak. Arcán ugyan az a gyűlölködő, de titokban szertő kifejezés ült. Én megváltoztam. Igaz még mindig alacsony voltam, de nem tartottam fontosnak. Fehér hajamat rövidre vágtam. Szemeimben volt valami megtört. Arcomon már látszott, hogy túl vagyok a huszas évemien, de ami a legjobban megmaradt az a testartásom volt. Ugyan olyan eygenesen álltam, mint oly sok évvel ez előtt. Csak néztük egymást. Végtelenek tűnő pillanat volt, ahogy a férfi szeme, melyenben szerelme csillogot az enyémbe fúródott. Pillantásom éles volt és gyűlölködő. Tudtam, hogy miért keresett meg, persze hogy tudtam. De ez még nem adott indokot arra, hogy megszólaljak. Azt akartam, hogy ő beszéljen először és csak utána én, de nem mondott semmit. Felém közelített a karjával és meg akart ölelni, de ellöktem.

- Mit akarsz? -kérdeztem élesen.
- A fiamat keresed Shila -felelte tömören. - Azt a gyereket, aki egy jobb világban tőlrd lenne. Rin pedig tőlem. Nem attól a tudatlan féregtől - amint kiejette a száján a férjemre vonatkozó szavakat a tenyerem az arcán csattant.
- Ne merészeld becsmérelni Eren-t! -ordítottam teli torolból. Erre az ajkai gúnyos mosolyra görbültek.

- Zavar, hogy elrabolták? Hiányzik? Hiányzok a csókja az ajkadon? Hiányzkk a hangja? Az érintései? Szerinted én mit éreztem az elmúlt években? Mikor láttam ahogy megcsókol? Ahogy magához ölel?  Szerinted mit éreztem? Szeretlek Shila és Eren Jäger sose fog annyira szeretni, ahogy én szeretlek! - ennél a mondatnál arca dühösen megrándult. Én pedig felnevettem. Csak nevettem és nevettem, mint valami igazi őrült. Tekintetem is eszelős volt, mint egy valódi őrülté, annak is érzetem magam.

- Mit gondolsz te a szeretetről? Van fogalmad róla mi az? Nem az ha könyörögsz a másiknak, hogy ne feküdjön össze mással, hanem az hogy nem nevezed kurvának, ha kötelességből megteszi. Eláultam Eren-t. Elárultam és ezen nincs mit szépíteni. Kihasználtam őt a saját javamra, de megbocsájott nekem. Megbocsájott nekem mindent, mert szeret. És ha a te szereteted olyan nagy akkor nem kúrod meg Ymir-t! Akkor hűséges leszel és vársz rám! Megtetted? Dehogy tetted! Eren 5 évet várt rám! Teljesen jogosan újra nősülhetett volna, mert így egyedül nevelte a fiunk, de megvárt. Várt rám Berthold! -ordítottam remegő kézzel. A szemembe könnyek szöktek, amikor végre felfogtam a kimondott szavak súlyát.

- Shila.... - dadogra, amire erőből pofon vágtam.
- Szeretem Eren-t! - kiáltottam és kezem is megremegett.
Berthold szája legörbült. Ajkai folyamatosan remegtek és zöldes szemeiben fájdalom csillogott. Éreztem hogy a mellkasom piszkosul nehéz. A saját testemben éreztem a magas fiú fájdalmát.
- A fiamat.... - csuklott el a hangja.- Kérlek.... Vigyázz rá....
- Tudod hogy hol van? -szűkültek résnyire a szemeim. Nem érdekelt a férfi fájdalma. Nem mutattam együtérzést, se gyengédséget. Kemény volt a szívem.
- Igen.... - lehelte.
- Mond meg! - ragadtam meg a mellkasán az inget. A férfi ajkai mozogni kezdtek, de hang mem jött ki a torkán. Egyre jobban távoldotunk egymástól.
- Berthold! - kiáltottam ekkor. Hangom vízhangzott a fehér végtelemben.
- Alvilág! Keresd az alvilágban! -hallotam a férfi mély orgánumát majd minden elsötétült.

***

Szemeim lassan nyíltak meg. Velem szemben a fehér plafon köszönt vissza. Újra lehunytam pilláimat. Menekülni akartam az élet valósága elől. Testemen már nem voltak sebek. Nem tudtam mikor gyógyultak be, de nem is nagyon érdekelt. Kezemet az égő mellkasomhoz szorítottam. Azt hittem menten meg is halok. Arcomon újra folyni kezdtek a könnyek. Képtelen voltam erősnek mutatkozni. Egész testemben remegtem, mint a nyárfa levél. Kezem erősen a lepedőbe markolt. Próbáltam csillapítani a saját fájdalmamamt, de képtelen voltam.

Az ajtó ekkor váratlanul megnyílt. Nem pattantam fel, nem volt már erőm védekezni. Nem is fordultam oda. Bárki is jött be nem érdekelt. Már csak meg akartam halni. Lehunytam a szemem, éreztem és hallotam hogy ott motoszkál melletem, de nem néztem oda, amikor mégis megtettem Rivaille acélos szemei tükröződtek vissza.
- Shila... -suttogta hallkan. Hangján éreztem a fájdalmát. Nagyon is éreztem, de képtelen voltam rá reagálni. Szemeimet vissza vezetem a tiszta lepedőre, amit még mindig elszántan szorítottak az ujjaim. Vállaim újra rázokódni kezdtek.

Rivaille megfogta a kezemet. Szinte égetett az emberi érintés, de nem rántottam el magam. Hagytam neki. Képtelen voltam megvédeni saját magamat.
- Nézz rám! -szólalt meg ekkor a fivérem öblös hangja. Lassan ráemeltem a tekintetem. Arcomon megvonaglott a fájdalom. Csak ültünk ott egymás tekintetetébe meredve és én rettegtem a tulajdon testvérem érintésétől.
- Rivaille! - zokogtam fel egy ponton hangosan. Fejemet a mellkasába fúrtam és sírni kezdtem. - Megalázó volt! Undorító és mocskos! -zokogtam hangosan. Még mindig remegetem az érintéstől, de valahova menekülni akartam a fájdalom elől.

Csak sírtam és üvöltöttem. Azt hittem sose lesz vége. Egész testem remeget, szemeimemból megállíthatatlanul folytak a könnyek, mellkasomnak ólom súja volt. Arcom kipirult a sírástól. Már a taknyom-nyálam is egybe folyt. Rivelle pedig csak ölelt. Nem mondktt semmit. Csak ott ült és cirógatta a hajam miközben összemocskoltam az ingét. Sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint előtte bármikor. Talán akkor és ott értetük meg mit is jelent nekünk a másik. Egy biztos pontott, az utolsó fogódszkodót, amibe belekapaszkodhatunk mielőtt elsüllyedünk. Olyan régóta ismertük egymás minden rezdülését, hibáját és érzelmeit, hogy közben elfelejetettük, hogy szeretjük egymást. Mert, ami Rivelle és én köztem volt erősebb minden véri köteléknél. Az együtt töltött évek és a tény hogy csak egymára számíthatunk a végsőkig erősebbé tette a szeretetünket, mint bármelyik testvéri párnak. Nem azért lettünk a masik utolsó kapaszkodója, mert az apánk Simon Ackerman, hanem mert Rivaille aznap éjjel haza vitt egy koszos kis árvát, akinek billog volta a karján.

Sziasztok!
Elnézést kérek, hogy ilyen régen volt rész, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni az írásra.
Ha minden jól megy hamarabb tudom hozni az új részt. ❤❤
Puszi Szasz