Gyilkosság London utcáin [Átírás alatt]

1. fejezet

A nő, akinek hirtelen
Megváltozik az élete
Madison Winter a neve
Ez az ő története

A fiatal nő mit sem sejtve ment be az irodába, de furcsa módon, nem vette észre, hogy ott álltam az ajtónál. Leült a székre, a parancsnok pedig lassan belépett, és megszólalt:
– Jó napot Miss Winter. - üdvözölte úriemberként a negyvenes férfi, aki a főnököm volt.
– Még reggel van, parancsnok. Miért hivatott? - kissé flegmán kérdezte a lány. Csípős nyelve a tiszteletlen beszédével együtt, abban a percben lesokkolt.
– Új társat kap. - határozottan nyilvánította az asztal mögött ülő látszólag megterhelt ember. Érezte a bekövetkezendő dolgokat ezért hátradőlve várta a kifakadását.
– Tessék? Most ugye viccel? Parancsnok maga is tudja, mi történt az eddigi társaimmal. - hallatszott hangjából a düh, a gyűlölet és a bánat. Kérdések járkáltak az agyamban ezek miatt.
– Miss Winter tudom, hogy elveszítette már a reményt, de próbálja meg még egyszer. Kérem. - különösnek tűnt ez a kérlelés számomra.
– Másnál is hallottam már ezeket a szavakat. Tudja mit, elutasítom a következő társ iránti kérelmet. - jelentette ki ingerülten rácsapva az asztalra.
– Kérem, kisasszony nyugodjon meg... - szólaltam meg végre. Néha olyan lehetettem, mint egy szellem. Csendesen zajmentes.
– Jude Watson vagyok. - köszöntem neki, kezemet nyújtva felé. Ideges arccal az én aggódó tekintetemmel szemben állt.
– Ö... öhm... - talán köhögni próbált volna viszont sikertelenül.
– Elnézést, valamit... el kell... intéznem. - ezzel a mondattal az ajtóhoz sietett, majd elhagyta a helyszínt.
– Ne törődjön vele Mr. Watson. - figyelmeztetett a főnököm. Arca a nyugtatásra fókuszált.
– Bocsánat, de nem tudja, miért rohant el a kisasszony? - kérdeztem meg, mert ilyen érdekes emberrel még nem találkoztam. Makacsnak és közömbösnek mutatja magát viszont legbelül igazán különleges.
– Biztos magától jött zavarba. - motyogta az orra alatt a parancsnok mosolyogva.
– Elnézést, remélem, nem veszi tiszteletlenségnek, ha meg kérdezem a teljes nevét? - mindig is kellemetlenül éreztem magamat az új helyeken.
– John Wood. - kezébe óvatosan belemarkoltam, szorítása szinte érezhetetlennek tűnt.
– A kisasszony... - próbáltam célozni az előbb "elmenekült" lányra.
– Madison Winter. - kissé megállt, majd hadarva folytatta.
– Menjen utána a lakására. Ezeket kellene utána vinni-e. - utasította, és a kezembe nyomta az aktákat Winter címével együtt.
– Köszönöm. Viszlát. - szűkszavaimmal sétáltam ki, ott hagyva az irodájában. Különös érzés fogott el, mikor kiléptem a rendőrségről.
A Great Scotland Yard, ahol valószínűleg a társam lakott, egyáltalán nem volt messze. A panelházsorokhoz érve nem voltam elragadtatva, hiszen tériszonyos vagyok azóta is. Felmentem a hosszú, számomra végtelen lépcsőn, majd bekopogtam. Nem pont az fogadott, amit vártam. Egy fiatal, huszonéves nő nyitott ajtót, kezében kisbaba.
– Jó napot. - egész illedelmes kezdésnek gondoltam.
– Kit keres? - mély levegővétel után elkezdtem rizsázni.
– Jó napot, kisasszony. Egy bizonyos Madison Winter nevű ifjú hölgyet keresek. Itt lakik? - megszeppenve állt előttem, majd végre megszólalt:
– Milyen ügybe keresi?
– Munka. - szűkszavaim hallatára kinyitotta az ajtót, és betessékelt. Én persze a bejáratnál vártam meg Wintert.

Madison Winter naplójából

– Egy férfi keres téged. A bejáratnál. - szólt Amy és oldalba bökött. Számára ez bíztatás akart lenni.
– Nem azért jött. - örült volna, ha egy udvarló, de ismernie kellene. Watson-t pillantottam meg a kis előterünkben, ahogyan gondoltam. A nevét eléggé megjegyeztem.