Gyilkosság London utcáin [Átírás alatt]

12. fejezet

Augusztus 21- Vasárnap

St. Thomas kórház, 8:30 am

Felriadtam eddigi életem legkülönösebb álmámból. Mikor rájöttem, hogy korházban ébredtem fel kinéztem az ablakon. Az orvosok iránt már nagyon régen megingott a bizalmam. Tizenkettedik emelet. Fantasztikus. Kinyitottam az ablakot és biztattam magam: – Ne... nézz... le!

Oldalazva kerestem egy helyet ahol lentebb lehet mászni. Csúszott a kezem, néhány helyen benéztem. A hatodikon jártam, amikor a távolban motorosok bukkantak fel. vagány gengsztereknek tűntek olyan tizen lehettek. Amikor elértem azt a jó magasságot leugrottam a konténerbe. A motorosok engem kerestek ebben biztos voltam. Útvonaltervezésbe kezdtem és a hídra esett a választásom. Watsonhoz indultam ő volt az egyetlen, akiben bíztam.

Watson

Wood parancsnok

– Tessék, Watson? – kérdeztem, mint minden hívásnál.
– Figyeljen rám Winter élete a maga kez... - megszakadt a vonal.
De hát ő kórházban van az se biztonságos? – gondoltam kissé idegesen. Elindultam volna viszont...

Vissza Madison-hoz

A hídon és a Big Ben körül egész nyugodt volt a hangulat. Furcsa mindenki belemélyedt a saját dolgába és egy kórházi köntösben flangáló ember nem keltette fel a figyelmüket. Amint a Great George Streethez értem:

– Fegyveresek... Watsonnál.

Tudatomban volt a pince szerűsége hátul. Mivel kintről nyitott hátsó bejáraton egyszerűbb a belépés. Lakat fogadott az ajtónál. Csak a hajcsatommal tudtam volna feltörni. A zárba óvatosan behelyeztem majd elfordítottam. Egy lelket sem találtam odabent. Egy sötét folyosó fogadott a lépcső után. A másik végén lévő feljárón elindultam. Watson konyhájában találtam magam. A pult mögé bújtam el, de előtte a szemközt lévő asztalról vettem el egy eléggé éles kést. Hirtelen lövéseket hallottam a bejárat felöl el is indultam a hang irányába. Reméltem nem Watson kapta. Mivel még egyre lettem figyelmes így életben volt még. Láttam, ahogy Watson mögé lopakodott valaki.

– Te ott! – kiáltottam rá majd fegyveremmel mellkason szúrtam. Aztán gyorsan kirántottam onnan. Watson persze felfigyelt rám.
– Minek az a kórház? – Sikerrel viccelődött. Elvette a figyelmemet az utolsó ember.
– Hé... - feltápászkodott.
– Nem tudtok mit kezdeni velem, férgek. – dühömben belevágtam a lábába a kést.
– Ki küldött? – kérdezte tőle Watson.
– Miért akartak megölni minket és szerintem a Metropolitan néhány emberét? – egyre kevesebb lett a türelmem. – Na, válaszolj!
– Nyugodj meg. – vette el tőlem a fegyvert.
Mindegyiknél ugyanazt a cetlit találtam:

„A VÁLASZ OTT VAN ELŐTTED."

– Watson! Irány a Metropolitan!
– Ott fogtok meghalni. – mondta az idegen, Watson pedig nem hagyta annyiban orrba vágta, és elájult.
– Te használsz erőszakot? – forgatta a szemét mégis látszott, rajta hogy érti.

Út közben beszélgettünk viszont próbáltunk sietni. Odaérve egy olyan Metropolitant láttam, amit belülről zúztak porig. Megmaradt az épület. Ott volt igazán rossz. Beléptünk és éppen egy fejbelövés szemtanúi lehettünk, amit a parancsnok hajtott végre.
– Már csak maga hiányzott Maddie! – életemben először a keresztnevemen szólított.
– Tudom. – ezt nem hagyhattam ki.
A pisztoly és kés párbajba Watson is kivette a részét. Oldalra pillantva Chris-t és Beth-t egy furgonba próbálták beletuszkolni. Oda lőttem bár csak az egyik lány futott el. Kíváncsi voltam ki is az aki. Hátramehetett hát követtem a nyomait. Ijedten, hátborzongatóan beszélt hozzám. Mikor megláttam az rémes látvány volt. Christina Chapman. Vágás az arcán és a lábán. Megfogta a kezem. Hideg volt mintha egy hullának érezném a tapintását. A kezeit a nyakamon átkulcsolta össze és így vettük az irányt az előtér felé. Watson jött a helyzeti sokk szerű kérdéseivel:
– Mi történt? – leültettem Chris-t.
Amilyen szorosan csak lehetett átölelte őt.