Gyilkosság London utcáin [Átírás alatt]

14. fejezet

3 órával később

Kórházban ébredtem. Felültem és az ajtó kinyitódott. Azt hittem álom volt az egész. Wood parancsnok lépett be viszont nem túl boldogan.
– Watson végre felébredt. – ahogy láttam csak nekem tudott örülni.
– Madison? – kérdésemre leült mellém.
– Tudja Watson a legjobb... - itt elcsuklott a hangja. - ...emberek távoznak először az életünkből. Sajnálom. – éreződött a hangján a bánat.
– Kérem, mondja el mi történt? – sírva kaptam a fejemhez.
– Lehet, nem most kellene.
– Kérem!
– Egy órával ezelőtt eltávozott tőlünk. Mélyen hasba szúrta West, persze az előtt mielőtt lelőtte Madison. –hát igen ő nem tudta az igazságot.
– Egy időre viszont pihenésre van szüksége. – közölte velem végül.
Kiment és ezzel visszajött a doktor. Már aznap kiengedtek. Hazafelé tartva tisztára kirázott a hideg. Úgy éreztem magam, mint akitől elvettek egy nagyon fontos dolgot. A szerelmét. A boldogságát. Szerettem őt és emlékét mindig őrizni fogom. Tudtam soha nem felejtem őt el. Elmentem naplementekor a Westminster Bridge-hez. Felidéztem minden pillanatot. Sírtam, de volt miért. Fájt és mai napig nem hevertem ki. Otthon kettő óra után becsengettek hozzám. Az ajtóm előtt Christina fogadott.

– Ezek szerint jobb a fizikai állapotod. – megölelt. Jól esett. Tudni, hogy valaki próbál segíteni. Behívtam és ráeszméltem ő rá lehet számítani. 2 héten belül én is munkába álltam. Hiányzott Madison, sőt kit áltatok még mindig várok, arra, hogy amikor bemegyek dolgozni, ő már öt óta ott van, de sajnos csalódnom kell minden nap.