Apró sztorik

Csillogó szemek 2/2 -♡

Sokat... Naaagyon sokat dolgoztam vele, főleg a végével, hogy minél tökéletesebb legyen a befejezés. Úgyhogy becsüljétek meg ezt a hosszú részt!!!

2/2
-Ott feküdtünk a padlón.
Az eleve gyors szívverésem, biológiát meghazudtoló tempóra váltott, és éreztem, amint a fejem pipacspirossá válik. Az ő feje is hasonló árnyalatú lett.
Gyorsan felpattant, és elhátrált.
Nem nézhettem a szemébe, mert a tanárok körbeálltak. Felsegítettek. Úgy bántak velem, mint egy kínai porcelánbabával. Óvatosan, ügyelve mindenre, értek hozzám, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék.
Részben igazuk volt, csakhogy én már régen összetörtem.
Kocsiba ültettek. Nem tudtam merre megyünk. Nem mondták meg.
10-15 perc után megálltunk valami pszihológiai intézet előtt. Kisegíttettek a kocsiból, és bevonszoltak. Egész út alatt magam elé bámultan, alig bírtam rendesen járni. Bementünk az épületbe.
Néhány papír, néhány vizsgálat, és jöhetett a "gumiszoba" (vagy ahogy szokták nevezni a halálbiztonságos szobákat). A fal, és minden biztosíva volt, hogy ne tehessek magamban kárt, még a kezemre is húztak valami vastag védőkesztyűt.
Éljen Amerika! Mintha az elzárással mindent meg lehetne oldalni. Hurrá!
Se ablak, se óra... semmi amiből megtudhattam, hogy mennyi ideje lehetek ott. Egy kis üvegablakon keresztül lehetett csak kilátni, de az is 3 méter magasan volt.
Napok telhettek el így... teljes csönd vett körül; őrlyítően nagy csönd. Kezdtem még jobban összeomlani. Olyan volt az egész, mint egy idióta börtön.
És akkor, valami történt. Kocogtatást hallottam a golyóbiztos ablakon. Lassan fölnéztem a sarokból.
Ott volt ő... a lány. Kedves mosollyal az arcán integetett, és a szemében, ott volt az a kis csillogás, ami megdobogtatta a szívem. De ha jobban megnézzük, megláthatjuk az igazságot. Az óvatos mosoly hamisságát, a csillogás fénytelenségét. Bánat, sajnálat, és mély megbánás... ezt rejti a "hamis" álarc.
Lassan lesütötte a szemét, majd újra rám nézett. Rálehelt az üvegre, és írt valamit: Bízz bennem. Azonnal le is törölte, és egy kérdőjelet rajzolt.
Megértettem, hogy a válaszom várja, így aprót bólintottam. Féltem, hogy a kamera (igaz csak 1, talán 2 volt) észrevesz bármit is.
Nem tudtam, hogy bízhatok-e benne, de ennél a doboznál bármi jobb volt.
Megint eltelt valamennyi idő, és én végig azt a helyet néztem, ahol az ajtó volt. Olyan jól beleolvadt a környezetébe a belső borítása, hogy majdnem el is felejtettem, hogy ott van.
Mintha csak egy kívánságom teljesült volna, kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Halvány neonfény világított be a szobába, és ott ált, bár csak a körvonalát láttam, de tudtam, hogy ő volt az. Intett a kezével, és halkan suttogott:
-Gyere! - És felém nyújtotta a kezét.
Feltápászkodtam a sarokból, és léptem egyett.
- Bízhatok benned? - Persze, hogy minél hamarabb el akartam tűnni innen, de végül is, ő "árult be".
- Persze, csak siess már! - Idegesen megrázta a fejét, és sürgetően intett.
Nem volt túl sok választásom, így kiléptem a szobából. A fényviszonyokból ítélve, éjszaka lehetett.
A lány elindult az egyik irányba, én pedig utánna. Csendben siettünk a kijárat felé.
- Miért segítesz? - Suttogtam.
- Majd később elmondom, most fogd be a szád! - Egy kicsit erőteljesen mondta, de hát éppen egy elmegyógyintézetből próbálunk megszökni...
Egy sarok után gyorsítottunk, addig, amíg az előcsarnokhoz nem értünk. Félhomály uralkodott az egész helyiségben, csak a bejárat melletti biztonsági szobából szűrődött ki egy kis fény.
Az éjjeliőrön kívül egy lélek sem volt az egész teremben, az is kishílyán aludt.
- Oké, a fal mentén fuss a túloldalra, aztán a pult alatt mássz az ajtóig. Én még elintézek valamit. - Hangja komoly volt, így nem ellenkeztem.
A túloldalra még könnyű volt eljutni, az éjjeliőr pultja alatt már nehezebb. Az ajtó zárva volt, így ott maradtam, és vártam. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha elkapnak minket.
Egyszer csak kulcszörgést hallok, és meglátom a lány fejét a pult mögött.
Már megint azok a hihetetlen szemek. Valahogy... olyan nyugtató nézni őket.
Intett, mire én visszamáztam a pultig. A kezembe nyomott egy kulcstartót, amin két kulcs lógott.
- A nagyobbik. Aztán siess a tengerkék kocsihoz. - Ha ideges (mert gondolom az) olyan katonássá válik a hangja. Hideg, parancsoló.
Nem mertem megszólalni, így megint csak bólintottam.
Visszamáztam az ajtóhoz, és sikerült kinyitnom, balszerencsémre egy hangos kattanással együttvéve.
- Észnél vagy! - Hangos suttogást hallok a hátam mögül.
Halkan kinyitom résnyire az ajtót, majd megállok, és a lányt nézem, aki még az őrszobában babrál valamit a géppel.
Rámnéz, és parancsolóan az ajtóra mutat:
- Menj már!
Lehajtottam a fejem, és kiléptem. Figyeltem, hogy nehogy becsukódjon teljesen az ajtó, aztán körbenéztem. Tekintetem azonnal megakadt a tengerkék kocsin, ami nagyon kilógott, a többi fakó színűtől. Odamentem, de nem száltam be.
- Nem ülsz be? - Az autóból jött hang a szívbajt hozta rám.
Benéztem a járműbe, és egy mosolygós, barna hajú lányt találtam a kormány mögött. Barátságosan intett. Visszaintettem neki, de visszafordultam, hogy megnézzem jön-e már a lány. Még nem láttam.
- Aggódsz? - Visszanéztem a kocsiba.
- Kicsit. - A másik lány elmosolyodott, gondolom azért, mert az arcom teljesen mást árult el, mint amit mondtam.
Újra az ajtóra néztem, mire megláttam közeledni a lányt. Egy kis vigyort láttam az arcán, és a holdfényben csillogó szemét. Olyan könnyedén lépkedett, szinte mint egy lepke.
- Jól összebarátkoztatok? - Beültünk a járműbe. Én hátra, a lányok előre.
- Óh, tényleg. - Mielőtt beindította volna, a másik lány hátrafodult. - Szervusz, Alice vagyok. - Kezetráztunk.
- Oké, de siessünk már! - Idegesen hátrafoddult, amíg Alice beindította a kocsit. - Szerencsére egyenlőre nem követnek... Egyenlőre.
Egy kis ideig némán haladtunk, aztán egy sarok után mindketten fellélegeztek.
- Te jó ég... - Sóhajtott Alice- Hihetetlenek vagytok. Egyébként merre laksz?
- Öhm... a Lovas utcában.
- Hát az itt van nem messze!
- Tudod mit? Rakj ki itt, én is arrafele lakok, elsétálunk. - A lány hangja magabiztosan csengett, és egyébként sem akartam ellenkezni.
Pont a sarkon kiszálltunk, és egy kis búcsúzkogás, meg sok köszönöm után Alice elhajtott. Egy ideig figyeltük még az autó fényeit, miután teljesen eltűnt, rám nézett. Kíváncsi, csillogó tekintete zavarba hozott, még az is lehet, hogy elpirultam, mert szégyellősen hátrébb lépett egy kicsit.
- Hazakísérhetlek? - Kérdeztem.
- Nem inkább téged kéne?! - Nevetett fel, mire durcásan elfordultam. - Jaj, bocsánat, nagyon örülnék, ha elkísérnél.
Elindultunk. Némán baktattunk egy ideig, végül ő törte meg a csendet.
- Nem beszélsz túl sokat... - Habozott. - És... nem is tudok rólad semmit. - Akart valamit még mondani, de végül nem mondta ki.
- Ha arra gondolsz, nem akarok róla beszélni, kényes ügy... - Valahogy megéreztem, hogy az öngyilkosságra akart volna rákérdezni. - Kezd inkább te!
- Háát... Egyszerű, átlagos család gyermeke vagyok, azt leszámítva, hogy egy kicsit késve jön ki rajtam a lázadó énem... - Elvigyorodott. - Semmi különös. Talán túl átlagos.
- Jó neked... mindig is egy átlagos életről álmodtam. Sose lehetett nyugott életem. - Néhány emlék tört fel bennem, mire eléggé elszomorodtam, de hogy elűzzem a rossz érzéseket másra tereltem a szót. - Miért nem jutott eszembe hamarabb! - Észre sem vettem, hogy átölelt, és úgy mentünk tovább. Most megálltam, és a szemébe néztem. Azokba a páratlan, összetéveszthetetlen, és felejthetetlen csillogó szemibe. - Még nem is tudom a neved!
- Grace... a nevem Grace. - Szinte csak néhány centi volt az arcunk között, de hirtelen elkapta a fejét. - Megérkeztünk... Úgyhogy megyek...
- Ne! Várj Grace! - Utánafutottam. - Maradj még velem! - A mondat zarba hozta, és megállt.
Szorosan, de finoman átöleltem, hogy ne tudjon elmenni. Kezem a derekán pihent, és újra csak egymást néztük. Lassan minden megszűnt körülöttünk, és az arcunk egymás felé közeledett.
Az utolsó centiknél az arcomba suttogta:
- És a te neved? - Lágy szavai simogattág a bőröm.
- Az enyém? - Suttogtam vissza. - Az enyém...

De már nem tudtam befejezni... az ölelés csókká fonódott össze, és az égvilágon sem akartam megzavarni ezt a tökéletes pillanatot. Ahol nem volt más az egész univerzumban, csak a csókunk, Grace, és azok a hihetetlen, és tökéletes CSILLOGÓ SZEMEI!!!

Ha tetszett: vote/komment ;)