Apró sztorik

Eltüntem 3/4

Befordultam a legelső sarkon, csak utánna álltam meg. Leültem egy padra, vagyis csak akartam volna, mert hátraestem. De egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Most belegondolva, hiányzott az érintés...
- Hülye voltam,... ő az egyetlen esélyem, és így elzavartam... -Motyogtam magam elé.
Nagy levegőt vettem, és visszafordultam. Visszamentem arra a helyre, ahol a fiú eltűnt.
- Capela! Capela merre vagy? Kérlek bocsáss meg! - Nemfigyeltem semmire, így néhány járókelőnek fejfájást okoztam, mikor átmentek rajtam, de nem érdekelt. - Capela?... - Vagy nem hallott, vagy csak nem akart válaszolni.
Még nézelődtem egy idejig, de mire észbekaptam, már kezdett sötétedni. A templomóra szerint már elmúlt 8-óra.
- Te jó ég! 4 óra alatt hogy találok meg egy fiút egy városban? Azis lehet, hogy már nem is ebben a világban van... - Kezdtem egyre jobban félni.
Miközben céltalanul bolyongtam, megláttam egy hajléktalant egy padon feküdni az út túloldalán. Hirtelen valami fényes emelkedett ki a testből, az ember lelke. Fényesen és teljes nyugalommal állt a test mellett. Lassan, mintha még nem ébredt volna fel teljesen, körbenézett, és aztán vissza a testére. A lomha mozgása azonnal élesebb mozdulatokba válltott. Körbe-körbe kapkodta a fejét, és hirtelen valami sötét jelent meg körülötte. A lélek süllyedni kezdett, ahogy a sötét csápok fokozatosan bevonták a testét, csak a szeme világossága maradt. Kezét a csillagos ég felé emelte, levegőért kapkodva, mígvégül teljesen el nem nyelte a föld.
Segíteni akartam volna, vagy bármit, de a látvány irtózatos volt. A teljes testem remegett, a térdeim feladták a szolgálatot, mire öszerogytam.
"- Ilyen, ha úgy halsz meg, hogy senki sem ismert... Nem akarok erre a sorsra jutni." - Iszonyatos sebességgel próbáltam futni valamerre, csak el arról a helyről. Közben folyamatosan azon agyaltam, hogy mit tehetnék. Már majdnem 10 óra is lehetett.
"- Hogyan? Mit csináljak? Capela nélkül nem tudom megoldani!"
- Istenem mért vagyok ekkora IDIÓTAAAAAAA!!!! - Ordítottam az éjszaka közepébe.
- Az vagy... - Hallatszott egy halk hang a hátam mögül. A két szó irónikus, és gúnyolódó is volt, de iszonyatosan jól esett.
- Capela!!! - Nagyon megkönnyebbültem. - Istenem köszönöm! - Indultam az egyik fának dőlő tündér felé, de az elhúzódott az árnyékba. - Merre voltál?
A reakcióját látva megálltam, és a földet kezdtem bámulni.
- Mindig a közeledben... figyeltelek egész végig... - Nézte még mindig a földet.
- Tudod... - Kezdtem egy nagy levegővétellel. - Tartozom egy bocsánattal, hogy olyan csúnyán otthagytalak...
- Nem... nekem kéne bocsánatot kérnem... ,és én szúrtam el ennyire. - Idegesen a fejét fogva az egyik lábáról a másikra állt.
- Igaz, de úgymond az en kívánságom volt, szóval mindketten hibásak vagyunk. - Boldog voltam, hogy kibékültünk, így minden megoldódhat.
- Akkor segítek neked, így is késésben vagyunk. - Óvatosan elmosolyodott. Ez viszont kedves volt, és szívmelengető, nem úgy mint az előzőek. Éreztem, hogy akaratlanul bámulni kezdtem őt, így gyorsan elkaptam a fejem.
- Akkor, jobb, ha megyünk. - Próbálta megtörni a csendet.
- Hova? - Kérdeztem.
- Meg kell keresnünk azt a dolgot, ami a legjobban ideköt. Csak így állíthatjuk meg a folyamatot.
- Oké, de mi lehet az? - Nem tudtam semmit se, ami tényleg idekötne.
- Bármi! Tárgyaktól kezve, helyeken át, a barátaidig akármi!
- Hát az nem túl jó, mert nincs semmi... még barátaim se. - Kevesen voltak, akik szóbaáltak velem, azok is csak felszínes kapcsolatok.
- Az nem lehet, valami csak van! Hol szoktad tölteni az idődet?
- Iskola, és az otthonom... - Most döbbentem rá, hogy szinte sehova se járok szabadidőmben.
- Na! A házatok nem jó? A szobád, a könyveid, az ágyad, vagy valami?
- Nemnagyon... nem nagyon érdekel az az épület.
(...)
Sokáig beszélgettünk még. Nemcsak a folyamat megállításáról, hanem egymásról is. Megtudtam, hogy egy kívánságtündér-tanonc, akik nemcsak kívánságokat segítenek megtörténni, hanem az emberek életét is képesek megváltoztatni ezálltal. Azt is elmondta, hogy sokadjára buk meg a vizsgákon, mert nem megfelelő a magatartása, hiába, ha a feladatot ő oldja meg a legjobban. Mesélt még arról, hogy én vagyok az utolsó esélye, pont ahogy ő nekem, és ha ez sem lesz jó, akkor nem lehet igazi kívánságtündér.
Mikor újra ránéztem a toronyórára, már negyed 12 volt.
- Asszem nem lehetsz soha teljes jogú tündér, én pedig a világ végezetéig a sötetség rabja leszek. - Keserű arccal törődtem bele a helyzetembe.
- Ne add fel!! Meg van háromnegyed óránk!
- Inkább hazamegyek. Legalább egy ismerős helyen tűnjek el.
- Elkísérlek. - lebegett mellettem.
Mire hazaértünk már csak 10-5 perc maradt éjfélig, mivel a tömegközlekedést nem tudtuk használni. Nagyon fáradt voltam, és a lépések is egyre nehezebben mentek.
- Asszem itt a vége. - Nézett rám végtelen szomorú szemeivel.Olyan nagyok, és úgy csillogtak voltak, hogyha sokáig nézném, esküszöm elvesznék bennük.
- Várj... mi lesz veled, ha ennek vége? - Erre nem is gondoltam.
- Hagyjad, nem érdekes, én megleszek valahogy, de neked ezerszer rosszabb lesz! Nem félsz? - Aggódva nézett rám.
- Ne aggódj! Erős vagyok, nem lesz bajom. - Bátorítóan rámosolyogtam, de belül igenis féltem... nagyon.
- Szép a mosoly... - Nem tudta befejezni.
Megjelent két homályos alak Capela mellett. A kezükkel az ellenkező irányba mutatva, hogy arra menjen. A tündér pedig lassan elindult. És akkor megéreztem valamit. A torkomat folytogatta, és lebénította a többi testrészem. Hangosan felsikítottam, és magzatpózba görnyedve odítottam tovább. Capela a hangra hátrafodult, és rémülten próbált hozzámrohanni, de a 2 alak elkapta a karját, és nem engedte továbbmenni. Éreztem, hogy a sötétség elnyel. Azt hittem, hogy ilyet soha se lehet érezni, de most itt volt, és iszonyatosan fájt.
- Engedjenek oda! Legalább hadd segítsek neki!!! - Ordibálta Capela, de mintha meg se hallották volna.
"- Nem... nem lehet így vége! Valami hiányzik, de mi az? - Ekkor megértettem. A gondolatra újra ordítani kezdtem, de mostmár a bánattól.
Lassan feltápászkódtam, nagy erőfeszítéssel letéptem magamról a sötét csápszerű dolgokat, és elindultam. Minden lépésre besüllyedtem a talajba, mintha mocsárban járnék. Át az ajtón, be a házba, fel az emeletre, közben a karok folyamatosan visszafele húztak. Éreztem, hogy a tündérek tekintete folyamatosan engem követnek. Többször is elestem, de nem álltam meg, egyre jobban süllyedtem el, de nem adtam fel.
Benyitok az 1. ajtón, és végignézek a 2 mit sem sejtő, halkan szuszogó alakon.
Igen, mielőtt elmegyek, még látni akartam őket... utoljára.
A fájdalom mostmár elviselhetetlen volt, és a folytogató érzés is egyre erősebb lett. Elhagyott az erőm, és éreztem, ahogy zuhanok. Még egy utolsó sárga fényt látok, és vége, sötétség.

Ha tetszett: vote/komment :)