Apró sztorik

Démonok -◇,☆

(Visszaemlékezés)

Minden lángokban égett. Füst kaparta a torkom, és nem láttam semmit.
Mégis nem ez volt a legrosszabb.
A tudat, hogy mindezt ÉN tettem, a körülöttem lángoló falunál, és a mindenfelé heverő holtesteknél még rosszabb volt.
-"ÉN tettem ezt, ÉN öltem meg az embereket, ÉN romboltam porig a falut... ÉN... ÉN... MAGA VAGYOK A POKOL!!!!"
Haldoklók hörgése, gyerekek sírása, asszonyok sikoltozása vett körül; a szemem lángolt, a pupillám kitágult, és a fejem zakatolt. Lángokban ált az egész falu... és mindezek közepén ott voltam ÉN. Aztán semmi, csak a végeláthatatlan sötétség.

Árvaként nevelkedtem 9 éves koromig egy kedves házaspárnál. 7 év... jó hosszú idő telt el a botrány óta. Néhány szerenycsést kivéve mindenki meghalt.

A jelen:
-ÁÁÁÁÁ!!!! -üvöltök, de senki sem vesz komolyan. Lángokat fújok a számból, kezeimmel próbálok támadni, de ki vagyok kötözve, és ezek a barmok ott csücsülnek egy biztonságos szobában, és engem bámulnak... Egyáltalán mit csinálnak? -Engedjenek eeeeel!!!!-Hajam lángol, a szemem izzik, de itt semmi sem használ. Itt minden acélbiztos fémből készült.
Az egyik feláll, és belebeszél a mikrofonba:
-Nyugodjon meg, vagy erővel tesszük! - Majdnem 6 éve tartanak fogva, és ismerem már a módszereik... így lenyugszom kicsit. Nagyokat fújtatva veszem a levegőt.
-Rendben, vigyék a kamrába. -Egyszóval mára vége. 8-9 óra szenvedés után, újra mehetek vissza abba a dohos lyukba.
Páncélos emberek nyomulnak be, kötözik le mindenem mégjobban, csakhogy még kényelmetlenebbül érezzem magam, és a szemem is bekötik. Egy kis séta, és puff, belöktek a kamrámba.
Az első években jópár "balesetet" okoztam a szállításnál. De mosmár tudom, hogy nincs menekvés.
Leégettem a szememről, és a lábamról a kötéseket, de a kezemen lévőt nemtudom, mert az acélból van, mint a "szobám" is. Megvannak még a szénfekete nyomok, amik a tombolásaimkor okoztam.
Ledőlök, a szinten acél ágyra, és behunyom a szemem.
-Avara... -Egy kis halk hang. -Avara! -Mostmar hangosabb.
-Mii?!- Kapom fel a fejem.
- Ne félj, kiszabadítunk! - A hang mintha nagyon közelről jött volna, mintha a fejemben beszélt volna valaki.
- Egy, nem félek, kettő, hol vagy, három mi van!? -Körbenéztem, de nem láttam senkit se.
- A fejedben... 1 perc, és kész lesz. Ahogy kész, fuss a többi rabbal együtt a kijárat felé. Mindjárt megvan... -Bekapcsolt a riasztó, és a cellák ajtaja zöldre váltott, ami azt jelenti, hogy nyitva van.
Nekifeszültem, de nem mozdult. Mégegyszer, de akkor sem. Nem volt más választásom, így összeszedtem az erőmet, és egy nagy tűzcsóvával kirobbantottam a helyéről.
Futottam a többiekkel, rohantunk. Katonák bukkantak fel ordibálva mindenütt. Befordultunk egy sarkon, de katonákba botlottunk. Megfordultunk, ott is katonák.
-Tűz! -Hallottam a rémisztő vezényszót.
Összeszorítottam a szemem.
"-Vége lenne? Zsákutcába kerültünk, és egyesével leszednek minket?"-Villant át a gondolat az agyamon.
De nem éreztem fájdalmat. Kinyitottam a szememet, és egy lihegő lányt látok, aki egy pajzsot tart körénk:
-Nem bírom! Elengedem, és a végsőkig harcolunk!!!-Ordítja.
A pajzs eltünt, és a golyók szétszakították a csoportot. Mindenki harcolt.
Nincs rendes emlékem azokról a pillanatokról, de egy valami erősen megmaradt. Az a kibírhatatlan érzés, amikor egy töltény eltalál. Telibe a vállamba, szétzúzta a csont egy részét, és összeroncsolta az egész vállamat.

Az adrenalin elvette az eszem. Olyan lénnyé tett, akit (amit) nem állíthatott meg senki. Még az elviselhetetlen fajdalom, és zsibbadás, ami a vállamban volt, az se.

(Csak homályosan emlékszek arra a néhány percre, de jobb is így, nem hiányzik nekem az a rengeteg szörnyűség.)

Lassan hátrálva kiértünk az épületből. Kint valaki szó szerint szétrobbantotta a bejáratot, ami aztán használhatatlanná vált.

Az épület romokban volt. A katonák, rendőrök és tudósok nagy része bent ragadt, vagy meghalt, néhányuk szerte a romok közt hevert. Közünk is sokan estek el, de kint voltunk... kijutottunk, és szabadok voltunk. 6 éve nem szívhattam friss levegőt. Valaki még több idő óta. Körülöttünk a sok por, és rom, a gyerekkori emlékemet idezte elő. Most viszont szabadok vagyunk!
Egy alak, még mozgolódott a földön fekve:
-Szörnyetegek! Va... vadállatok! Ti nem vagytok emberek! Ne...nem is kéne, hogy létezzetek! -Felénk bróbált nyúlni utolsó erejével, majd meghalt.
-Nincs igaza.-Szólaltam meg. -Mi is emberek vagyunk, csak sokkal erősebbek, és féltek tőlünk, ezért zártak el. Megfosztottak minket a szabadságunktól! AZ ILYEN EMBEREKNEK NEM SZABADNA LÉTEZNIÜK!!! -A kezemet diadalittasan fölemeltem (már amelyiket tudtam mozgatni), és mindenki követte a példám.

Emberek vagyunk, de emellett többek annál. Félnek tőlünk, mert erősebbek vagyunk, de nincs joguk elzárni mi ket!

A vállam használhatatlan lett, és többet nem is tudtam rendesen mozgatni, de megérte, mert élhetünk, és szabadok lehetünk.

Ez az én történetem!

Ha tetszett: vote/komment :)