Apró sztorik

Eltüntem 1/4 -☆

-"Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen meggondolatlan mondat így belekavarhat az életembe..."

-Átlagos nap volt. Felkelés, suli, aztán vissza haza. Egy átlagos lány, átlagos élete...

De nekem kellett valami... valami változás. Bármi, csak az istenverte átlagosság ne legyen rá mondható.

Ledőltem az ágyra. Néztem a plafont, és azon tűnődtem, hogy hogy bírtam ki 11 évet abban a dohos suliban. 17 évesen, még mindig a csodára várok, ami megváltoztatja az életem, vagy legalább valami izgalmat csempész bele.

Lentről ajtónyitás, majd csapódás hallatszik, aztán meghallom szüleim hangos kiabálását.

-"Na tessék, már megint veszekednek... ennyi erőből már egymás torkának is ugorhatnának!"Még jó sokáig néztem a plafont. Az is lehet, hogy egy kicsit el is aludtam, de annyi biztos, hogy a gyomrom bánatos korgására ocsúdtam föl.Lentről még mindig ordibálás hallatszik... ma szokatlanul sokáig vitatkoznak.

-Istenem..., semmi kedvem sincs lemenni, és mást se kérhetek meg -ugyanis egyke vagyok- muszáj lesz lemennem.

Első sorban, szögezzük le, hogy nem a szüleim veszekedése miatt nem akarok lemenni, az igazi okot mindjárt megértitek. Másodszor, pedig a világ minden kincséért se avatkoznék bele a magánügyeikbe, de félek, hogy most se lessz másképp, valahogy mindig benneragadok (akarva, akaratlanul is).

Sóhajtottam egyett, és felálltam. Lesétáltam a lépcsőn, és egy gyenge mosolyt erőltettem az arcomra.

-Sziasztok...

-Szia kicsim! Milyen volt a suli?- Nézett rám anyám. Ahogy megjelenek, a farkas kezes báránnyá változik...

- Jaj nemár, 17 éves vagyok! -Az ilyen mondatoktól megint dedósnak érzem magam, és hidd el, nem jó érzés az lenni.

- Jól van, jól van... csak kíváncsi voltam, hogy történt-e valami érdekes az iskolában. - Ölelt át anyám kicsit kedvvesztve.

Kedvesen eltoltam magamtól, majd kivettem egy müzliszeletet a szekrényből, majd indultam föl. Vagyis indultam volna... A második lépcsőfokig jutottam, amikor újra meghallottam szüleim ideges hangját, köztük anyámét is:

- Kicsim! Gyere le, és mond meg apádnak, hogyha beszélek, figyeljen rám, és egyszer az életben legyen már a családjával! - Hangjában pattanásig feszültek az érzelmek.Lassan megfordultam, és csigatempóban araszoltam vissza a konyhába. Mindig belekeveredek...

- Apu... anyu több figyelmet szeretne. - Mindig is munkamániás volt, a csöndesebb fajtából. Nem tudom, hogy a szüleim hogy jöttek össze, de az biztos, hogy kicsi volt rá az esély.

- Oké... oké, csak ezt befejezem. - Motyogta maga elé.

- Mindig... mindig ez a CSAK! Csak ezt... Csak még azt! Elegem van!!! - Most érkezett el a pillanat, amikor jobb, ha menekülök, különben a kitörni készülő katasztrófa engem is elsodorhat. - Lassan megöregszünk, a gyerek is szinte felnőtt már... elrepül az életünk, és... és te csak dolgozol, nyomkodod a gépedet, meg minden. Velem mi lesz? Sőt a lányunk már 17 éves!!! Nemsokára kirepül a fészekből, de téged persze csak a munka érdekel! - Anyám szinte sírva mondta végig, és mikor befejezte, kitört belőle a zokogás.

Én csöndben álltam, és néztem apám reakcióját. Nem mertem megmozdulni.Ekkor csoda történt: apám felemelte a fejét a gépből, és anyámra nézett.

- Drágám... ha nem dolgozok, akkor honnan lesz pénz a lányunknak egyetemre, a nyaralásokra meg mindenre?

"- Neeeeeee... pedig olyan jól kezdte! És tökéletesen el is rontotta... mostmár jobb ha tényleg elhagyom a süllyedő hajót." - Gondoltam magamban, és elindultam fölfele, de anyám karon ragadott.

- Nézz rá! Az egyetlen gyermeked! Okos, szép, és szüksége van ránk! - Átölelt elkeseredésében.

- Anyu, már majdnem hivatalosan is felnőtt vagyok. - Próbáltam elhúzódni, de nem engedett.

- Nem! TE a MI kislányunk vagy! És... - Közbevágtam.

- Ezt csak azért mondod, mert apa sose figyelt rád eléggé... kell valami, hogy kitöltse azt a hatalmas űrt! - Tudom, hogy a gyermekük vagyok, de nem bírom már ezt a "picike, szerencsétlen, önállótlan leányka" dolgot.

- Mindig a legjobbat akartam és akarom neked! -Mondta anyám.

"- Na ebből most volt elegem:"- MINDIG! Ezzel van a baj! Sose hagytatok nekem szabad levegőt! Nem vagyok már 9 éves értsétek meg! - És a katasztrófa a maximumra hágott.

- Emily! Ne beszélj így velünk! - Persze ha felemelem a hangom, apám is észbe kap.

- Nem! Folyton csak a nyakamon lógtok! Szeretlek titeket, de adnotok kell egy kis szabad teret! Még az utcára sem mehetek ki ellenőrzés nélkül! - Az arcom kipirosodott dühömben. Amit évekig magamban tartottam, és elviseltem most kitörni készült belőlem.

- Istenem, édes kis kincsem... - Újra meg akart ölelni, de elcsaptam a kezét.

- BÁRCSAK NÉHA ÚGY KEZELNÉTEK, MINTHA NEM IS LÉTEZNÉK!!! - Ordítottam, és fölrohantam a szobámba.

Mérhetetlenül dühös voltam. Oké, ha összekapnak NÉHA! De ez már túlzás: apám nemtörődömsége, mint egy hanyag lajhár; és anyám gügyögése, babusgatása, az idegeimre megy... ELÉG VOLT EBBŐL!!!

Végül elaludtam. Az álom elfeledtette velem a haragom, és a bánatom, és édes álmot hozva nyugtatott meg, de nem tartott sokáig. Egy furcsa, távoli hang azt mondta:
- Kérésedet teljesítem, de ne feledd! Mindennek meg van a negatív oldala is! - Az álombeli hang ezután elhallt, és helyét átvette egy sokkal rosszabb álom.

Zűrzavaros, fájdalmas illúzió volt, ahol mindenkit elvesztettem. Legjobb barátaimat, szüleimet, családtagjaimat, mind egytől egyig eltűntek, rettentő fájdalmat hagyva maga után a szívemben. Utánuk nyúltam, de későn.
Üvöltöttem, sírtam, nem akartam, hogy ez történjen, és aztán egy vigyor, egy gúnyosan nevető vigyor jelent meg nem messze tőlem.
Felszívtam magam:
- Te tetted! Te... te átkozott! - Felé rohantam, de a mosoly melkason lökött, egyenesen átmenve rajtam.

A lökéstől hátrestem, és felébredtem...

Ha tetszett: vote/komment ;)