Miért pont én? [Jikook ff.] SZÜNETEL

1.

Jimin pov.

A telefonom ébresztőjére riadok fel. Ezek szerint 6:30 van. Mindig korábban kelek a többieknél, hogy ne kelljen elviselnem őket a reggeli közben is. Mivel én vagyok itt a legtöbb ideje, kaptam egy külön szobát, aminek nagyon örülök. Gyorsan átveszem a pizsamámat egy fekete nadrágra, és egy fekete pulcsira, ami nagy rám, de jó ez így. Legalább kényelmes. Lusta vagyok megcsinálni a hajamat, ezért úgy hagyom, majd pedig lemegyek a földszintre reggelizni. Nem volt nagy választási lehetőség. Öntöttem müzlit és tejet egy tálba, amit gyorsan meg is ettem.

Szombat van, ami azt jelenti, hogy délután kimehetünk a városba. Ilyenkor vásárolhatunk magunknak azt, amit szeretnénk. Persze az illegális dolgokat, a cigit és a piát kivéve. Bár azzal a havi 2000 forinttal nem sokra megyek. Telefont is sok idő volt, mire tudtam venni. De hát ugye volt időm rá bőven. Laza 14 év.

Csak reménykedek benne, hogy Junseo és a barátai ma békén hagynak. Nem szeretnék megint az éjszaka közepéig várni, amíg a nővérek is elalszanak, hogy végre le tudjam kezelni az aznap keletkezett sebeimet. De igazából már egészen hozzászoktam.

-Mi van, Jimin, már köszönni se fogsz?

Amikor meghallottam a hangját, épp vittem a mosogatóhoz a koszos tányért, amit az ijedtségtől sikeresen elejtettem. Szerencsére nem törött össze. Észre sem vettem, hogy Junseo lejött a lépcsőn.

-J-jó reggelt. -mondtam remegő hanggal. Persze, nulla határozottság. Ezaz, Jimin. Eközben a fiú közelebb jött hozzám.

-Ne felejtsd el, hogy délután megint velünk jössz „vásárolni". Megértetted? -suttogta a fülembe. Még így is hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Jó. -mondtam, majd felsiettem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Megéreztem az első könnycseppeket az arcomon, amiket azonnal le is töröltem. Nem szabad sírnom. A sírás gyengeség. Nem mintha olyan erős lennék, de akkor is. Odamentem az ágyamhoz, majd elővettem a fülesemet, és elindítottam valami boldog zenét, ami felvidít, és így talán nem gondolok a délutánra. Megkerestem a rajzfüzetemet is, amit mostanában elég gyakran használok. Egyrészt azért, mert szeretek rajzolni, bár nem tudok, de mindegy, mert úgysem látja senki. Másrészt pedig, mert ez lefoglal. Segíti elterelni a gondolataimat Junseoék, és a szüleim felől. Mivel nem emlékszem rájuk, sokszor próbálom elképzelni, hogy milyenek lehettek. De aztán eszembe jut, hogy mit tettek velem. Hogy elhagytak. És csak szomorúbb leszek, mint alapból. Szóval inkább rajzolgatok és zenét hallgatok. Csak szükségem lenne egy kis szeretetre...

Éppen vége volt egy zenének, amikor észrevettem, hogy dörömbölnek az ajtómon.

-Igen? -kiabálok ki.

-Gyere reggelizni. – szól be az egyik nővér. – És nyisd ki az ajtót, nem szeretném, ha megint bántanád magad.

-Már ettem, és mondtam, hogy nem fogom többet csinálni. -hazudtam.

-Azért nyisd ki az ajtót, és add oda a kulcsot.

Kénytelen voltam odaadni neki. Nem volt kedvem veszekedni vele. Nem szeretek hazudni. Néha, amikor nagyon elfajulnak a dolgok, és teljesen felülkerekedik rajtam az önutálat, muszáj büntetnem magam. Nem a legjobb módszer, de már nem tudok mit csinálni vele. Ha lenne valaki, aki miatt abbahagyhatnám...