Miért pont én? [Jikook ff.] SZÜNETEL

3.

Jimin pov.

Miután magamhoz tértem, az első dolog, amit éreztem, „meglepő" módon a fájdalom volt. Összeszedtem magam, és odamásztam a táskámhoz a fásliért. Nagyon fájt a csuklóm, szóval azt betekertem vele. Tudtam mozgatni, talán nem törött el. A sebekre nem hoztam semmit, azokat majd az árvaházban elintézem.

Amikor elővettem a telefonomat a táskám egyik zsebéből, láttam, hogy van ott egy kis pénz. Nem sok, de egy új rajzfüzetre pont elég. Még volt időm, így el is indultam. Rájöttem, hogy nem hoztam fülhallgatót, ezért most hallgatnom kell a város zaját, amit nagyon, de nagyon nem szeretek. Lehet, hogy veszélyes úgy járkálni az utcákon és a zebrákon, hogy közben üvölt a zene a fülemben, de hát jobb, mint az embereket és az autókat hallgatni. Viszont most muszáj.

Szerencsére gyorsan odaértem ahhoz a papírbolthoz, ahova mindig járok. Megvettem a füzetet, és el is indultam haza. Útközben Junseoékon gondolkoztam. Ennyire szeretnek megalázni másokat? De akkor miért csak engem bántanak? Tudtommal sosem ártottam nekik. A többiek Junseo csapatából előbb árvaházba kerültek, mint ő. Mégis ő vezeti, és utasítgatja őket. Miért hallgatnak rá? Én már első látásból rájöttem, hogy valami nem oké vele. De mindegy is, csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy pont engem szemelt ki.

Észre sem vettem, de már a kapu előtt voltam. Bementem, és köszönés nélkül felmentem a szobámba. Leraktam a táskámat, és már mentem is a fürdőbe. Útközben hazafele annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is vettem észre, mennyire fáj az oldalam. Amikor levettem a pulcsimat, és a pólómat, ami persze véres volt, láttam, hogy nem egy kisméretű seb, és ezernyi kék-zöld folt van rajta. Nem volt szép látvány, dehát az előzőek sem voltak azok.

Miután lekezeltem ezt a „szépséget", visszamentem a szobába. Egy teljesen ismeretlen hangot hallottam. Bementem a szobámba, kicseréltem a véres pólómat egy másikra, felvettem, majd lassan lementem a lépcsőn. Egy anya és a fia álltak az előtérben, miközben az egyik nővérrel beszélgettek. Még mielőtt bárki észrevett volna, visszamentem a szobámba. Valakit örökbe fogadnak? Már nagyon régóta nem volt itt senki. Résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy halljam, miről beszélnek.

-Szóval egy megbízható, jólnevelt fiút keres, igaz? -kérdezi a nővér.

-Igen. Ezek fontosak, mivel a fiamnak egészségügyi problémái vannak, én pedig nem tudok rá figyelni a nap 24 órájában a munkám miatt. -válaszolta az anya. Jól nevelt és megbízható gyerek? Itt? Egy beteg fiú mellé? Vicces...

-Szerintem tudom, ki kell maguknak. A fiú két éves kora óta itt van nálunk, viszont mi nagyon jól neveltük. Sokszor segít nekünk a házimunkában is, és kedves a többiekkel. Nagyon találékony, és sütni-főzni is tud, ha kell. Ha várnak egy pillanatot, lehívom, valószínűleg már itthon van.

Hallottam, ahogy elindult fel a lépcsőn. Most... most komolyan hazudott nekik? Mert igen, közben rájöttem, hogy rólam beszélt. Ennyire azt akarták, hogy menjek már el? Az öngyilkossági kísérletemet meg sem említette nekik. Viszont kíváncsi voltam. Egy beteg fiú testvére, és felügyelője is leszek egyben? Milyen betegsége lehet?

-Jimin? -jött be a nő a szobámba. -Lent vár egy anya, és a fia. Lehet, hogy szeretnének elvinni magukkal, szóval gyere le légyszíves.

Elindultam a nővér után. Őszintén? Izgultam. De közben féltem is és boldog is voltam. Végre nem kell egyedül lennem. Végre lesz családom.

Leértünk, ők pedig rögtön rám néztek. A fiúra néztem. Gyönyörű arca van. De komolyan. Ki lehetne állítani valahova. Sosem láttam még ilyen szép arcú fiút.

-Jó napot, Park Jimin vagyok.

-Szia Jimin, de nem kell jó napotozni. Tegezz nyugodtan. Minseo vagyok. -mondta kedvesen. -Jungkook, köszönj te is.

-Szia. -szólalt meg végre ő is. Bár csak motyogott. nem valami beszédes, úgy tűnik. Nem mintha én az lennék.

Leültünk a nappaliban, és kb fél órát beszélgettünk. Minseo egész jó fej, Jungkookról viszont semmit nem tudtam meg. Viszont folyamatosan engem nézett, ami egy idő után kezdett idegesíteni. Aztán egyszer a szemébe néztem. Azt hittem, hogy elkapja majd a tekintetét rólam, de ez cseppet sem hatott. Állta a tekintetemet, ami elég zavarbaejtő volt.

-Jimin, kimennél egy kicsit? Szeretnék a fiammal beszélni erről az örökbefogadásról. -szólalt meg hirtelen az anya, én pedig szó nélkül kimentem. Észre sem vettem, hogy ilyen feszült voltam, csak amikor leeresztettem a vállaimat. Ezek szerint erről nem tudok leszokni... Akárkivel beszélek, folyton feszült vagyok.

Tíz perc után Minseo odajött hozzám, és mondta, hogy hazavisznek. Ez most úgy hangozhat, mintha egy kutyáról lenne szó, akit a menhelyről visznek haza, de én hihetetlenül boldog voltam. Meg akartam ismerni Jungkookot. Meg akarok róla tudni mindent.