Miért pont én? [Jikook ff.] SZÜNETEL

5.

Jimin pov.

Arra keltem, hogy valaki mozog az ágyban. Hirtelen ezt nem tudtam hova tenni, de végül rájöttem, hogy nem az árvaházban vagyok, hanem Jungkookéknál. Telefonomon megnéztem az órát, ami reggel hetet mutatott. A fiú mozgása alábbhagyott, valószínűleg visszaaludt. Én viszont ki akartam menni a konyhába, valami reggelit csinálni. Nem tudom, hogy Jungkook haragszik-e rám, vagy sem, de talán megbocsájt, ha összeütök neki valamit. Fogalmam sincs, mit szerethet, ezért egy egyszerű rántottára gondoltam. Csak nem lesz olyan rossz.

Már épp elhatároztam, hogy akkor most kimegyek, amikor a fiú megint megmozdul. Észrevettem, hogy nagyon gyorsan veszi a levegőt, és izzad is. Szemöldökét összeráncolja, és úgy kapkod levegő után. Rosszat álmodik. Fel kell ébresztenem.

-Jungkook. Jungkook, kelj fel! Csak álmodsz, nincs semmi baj, itt vagyok -nyugtatgatom, közben pedig karját simogatom. A fiú szemei kipattannak, és egy hirtelen mozdulattal felül. Még mindig zihál, de legalább már fent van. Zavartan néz rám, amíg realizálja, hogy én is itt vagyok.

-Minden rendben? -érdeklődöm. A fiú bólint. -Figyelj, ne haragudj a tegnapiért. Nem kellett volna kérdezősködnöm. Csak tudod, sosem volt családom és izgatott voltam.

-Hozol nekem egy pohár vizet? -kérdezi halk, rekedtes hangján.

-Persze.

Kisiettem a konyhába, engedtem neki egy pohárba vizet. Nem tudom, miért ilyen csendes ez a fiú. Olyan határozottnak tűnik kívülről. És amikor az árvaház nappalijában voltunk, miért bámult szinte megállás nélkül?

Végül arra jutottam, hogy reggeli közben majd rákérdezek. Talán annyira nem veszi rossz néven. Amikor visszaértem a szobába, egy póló nélküli Jungkookkal találtam szembe magam. Jól sejtettem, izmos felsőteste van. Kockás has, izmos karok. Tökéletes. Még mindig nem tudok mást mondani rá. Aztán felvett egy pólót, és csak akkor nézek a szemeibe. Annyira el voltam foglalva a testével, hogy észre sem vettem, hogy kb fél perce csak itt állok, és csorgatom rá a nyálamat. Ő minden bizonnyal észrevette, és ennek tudatában elfordulok tőle. Az arcom színe vetekedhetett egy paradicsoméval.

-I-itt a víz. -nyújtom oda neki, de még ekkor sem néztem rá.

-Köszi, Jimin. -még mindig mosolyog. Nagyon aranyos a mosolya, de abbahagyhatná már, mert itt helyben elsüllyedek. Miközben elvette a poharat, keze hozzáért az enyémhez, és emiatt Jungkookra kellett néznem. Tekintete a szemeim és a kezem között ugrált. Francba! Nem pulcsiban vagyok, és így látszanak a hegek a csuklómon. Hogy lehettem ennyire hülye?

Mit sem törődve zavarodott tekintetével, elhúztam a kezemet, a táskámhoz léptem, kerestem egy nagy pulcsit, egy pólót és egy nadrágot, majd a fürdőbe siettem. Levettem a pólómat. Láttam, hogy a kötszer, amit a sebemre raktam, átázott. Ezzel is elfelejtettem foglalkozni. Szerencsére ott volt az elsősegélydoboz a polcon, így ki tudtam cserélni. Felöltöztem, és megmostam az arcomat. Még mindig ki volt pirulva. Félek, hogy Jungkook rossz szemmel néz majd rám. A nővérek is idegesek voltak miatta, amikor meglátták a sebhelyeket. Akkor ő miért ne lenne az?

Végül úgy döntöttem, hogy megcsinálom azt a bocsánatkérő reggelit. Kimentem a konyhába, ahol előkészítettem mindent és nekiálltam a rántottának. Jungkookot nincs se itt, se a nappaliban, szóval valószínűleg a szobájában maradt. Nem is baj, hiszen addig nem kérdezget semmit.

Már éppen raktam volna ki a tojást a tányérokra, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel. Hátranéztem, ahol a fiú állt karba tett kezekkel. Visszafordultam a kajához, mert nem akartam elrontani ezt is.

-Jungkook, megterítenél amíg kész nem leszek?

-Persze. -válaszolta. Meglepődtem, hogy megszólalt. Ha nem muszáj, sosem beszél, erre pedig nem kellett volna válaszolnia, elég, ha megcsinálja, amit kértem.

-Remélem szereted a rántottát. És ezzel együtt remélem nincs harag a tegnapi miatt.

Válaszul csak hümmögött. Megint. Na mindegy. Leültünk az asztalhoz, és elkezdtünk enni. Egész jó lett, és szerintem Jungkooknak is ízlik. De miért nem kérdezett még rá a hegekre?

Miután befejeztük az evést, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, megszólított.

-Jimin.

-I-igen?

-Bocsánat, hogy így viselkedek veled. Csak még nem szoktam hozzá, hogy nem egyedül vagyok. Amióta apám elhagyott minket, anya még többet dolgozik, hogy el tudjon tartani, ezért folyton egyedül voltam.

Végig a szemembe nézett, szóval tényleg sajnálja. Bólintottam, majd pedig folytatta.

-Már egy ideje nem járok iskolába, mert a betegségem akadályozna benne. Ebből kifolyólag viszont barátaim sincsenek. Nem tudtam áthívni senkit. Ezért egyszer felvetette anya azt az ötletet, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy nagyjából velem egykorú gyereket. Én pedig beleegyeztem. És azt hiszem, jól döntöttem. -megint mosolygott. Imádom a mosolyát.

-Értem. De figyelj, Jungkook. Én tényleg nem akarok tolakodó lenni, de egyre jobban érdekel, hogy mi lehet ez a betegség. Külsőleg semmi nem látszik, én pedig mindent meg akarok tenni, amit csak lehet.

Látszólag kicsit elgondolkodott. De még mindig a szemeimbe néz. Nem tudok egyértelműen kiolvasni belőle semmit. Sokminden kavaroghat benne.

-Egy hónap múlva elveszítem a látásomat.