Emlékek nélkül

1. rész - Kezdet

Egy ágyban ébredtem, kezemben egy tűvel, fülemben egy folyamatosan csipogó hanggal. Rettenetesen zúgott a fejem, kezeim pedig fájtak. Nagyon megijedtem, amikor kinyitottam a szemem, mintha felriadtam volna álmomból. Gyorsan felültem, kezemből pedig kikaptam azokat a szúró izéket. Ekkor egy folyamatosan sípoló hangot hallottam, nagyon hangosan és élesen.

Hirtelen kinyílt az ajtó, majd berohant egy nő, szemében rengeteg visszafojtott könnyel. Amikor meglátott, úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Megállt az ágy mellett, kezével az arcát eltakarva sírni kezdett. Nem tudtam mit szólni, azt sem értettem, éppen mi történik, leginkább akkor nem, amikor rám vetette magát, és szorosan magához ölelt. Sírt a vállamon, mint akinek ez élete legszebb napja, az igazság pedig az, hogy – bár nem tudtam, mi történik –, én is sírni kezdtem. Mindketten zokogtunk, mint akiknek nincs elég esze, a háttérben pedig még mindig szólt az a fülsiketítően éles hang. Pár másodperccel később újabb ember belépett a szobába, majd elkiáltotta magát:

- Teóóóóóóó! – kiáltotta, majd ő is oda jött az ágy mellé.

A nő, aki addig ölelt, most elengedett, majd megtörölte könnyes szemeit, és kikapcsolta azt a gépet, ami a hangzavart okozta. Én is megtöröltem szemeim, és bátorkodtam megkérdezni:

- Hol vagyok, és ti kik vagytok? – pillantottam rájuk értetlenül, és vártam, hogy választ kapjak.

- Teó, hát nem ismersz meg? – kérdezte. Kicsit elhalkult, majd folytatta: – az édesanyád vagyok, és itthon vagy, a szobádban – ekkor egy óriási nagy mosoly kerekedett az arcára, majd megint sírni kezdett.

- Teó? Ez a nevem? – kérdeztem ijedten, azt sem tudtam, én ki vagyok, nemhogy ők. – Mi történt, és miért nem emlékszem semmire? Mit csináltatok velem?

Úgy éreztem magam, mint egy sebzett vad. Menekülni akartam. Mindegy, hová, csak el onnan, el arról a helyről. Nem értettem semmit, és semmire nem emlékeztem. Rengeteg megválaszolatlan kérdés volt bennem, tele voltam kétséggel és félelemmel.

Az ágyam mellett állt egy nő meg egy férfi, akik valószínűleg a szüleim. Nem tudom, miért, de nagyon rémült és dühös lettem, már-már azt is mondhatnám, kiborultam. Ekkor úgy éreztem, innen mennem kell. Kipattantam az ágyból, és egy szál hálóruhában – vagyis abban az akármiben, ami rajtam volt –, rohanni kezdtem. Kifutottam az ajtón, egy pillanatra megálltam körülnézni, majd lerohantam a lépcsőn, ki a házból, át az udvaron. Hallottam mögöttem, ahogy az „anyám" az állítólagos nevemet kiáltja. Nem tudtam rájuk figyelni, sőt, semmire sem akartam figyelni, csak rohanni. Messze tőlük, messze a világtól.

Tele voltam számomra értelmezhetetlen érzésekkel, kétséggel és fájdalommal. Pár perc futás után vettem észre magam, és álltam meg. Akkor, a járda szélén állva esett le, hogy jóformán nincs rajtam semmi. Kicsit kifújtam magam, megpróbáltam megnyugodni. Rengeteg kérdés vetődött fel bennem, muszáj volt válaszokat találnom.

Ezután összeszedtem minden erőmet, és megfordulva, lassan elindultam vissza fele. Nem nagyon tudtam, honnan is indultam, de igyekeztem visszatalálni oda. Mentem visszafelé a járdán, közben mindenki engem nézet. Végül is, megértem. Egy szál hálóruhában, meztelen lábakkal sétáltam „haza". Amikor megláttam a tornácon a szüleimet, megálltam, és csak néztem őket. Mindketten sírtak, és összeölelkezve néztek, arra várva, hogy visszamenjek.

Vettem egy nagy levegőt, majd elindultam feléjük. Ráléptem a puha pázsitra, lassan, egyik lábam a másik után téve sétáltam a ház felé. Amikor elértem a lépcsőhöz, felnéztem rájuk, és meghatott hanggal megkérdeztem: