Emlékek nélkül

3. rész - Titkok

Nem maradtunk ott sokat. Egy kevés időt még hallgattuk a csendet, de már igazán kezdett sötétedni.

- Ez egy kedvenc helyed volt. – kezdett beszélni. – Mesélted, hogy amikor szomorú voltál akkor ez volt az egyik olyan hely ahol üldögélni szoktál. Egyszer nagyon zaklatottan hívtál fel. Beszélni akartál velem ezért én ide is jöttem.

- Miért voltam szomorú és miért téged hívtalak? – vágtam közbe.

- Régen mi az egyik legjobb barátok voltunk. Mindig együtt beszéltünk meg mindent és minden problémánk közös volt. – csak nézett előre, még a szeme sarkából sem nézett rám. Csak nézett és mosolygott.

- Már nem vagyunk azok? – töröltem le a mosolyt az arcáról.

Felállt és elindult a park sötét szeglete irányába. Egy pillanatra megfordult és intett, hogy kövessem, de egy szót sem szólt. Gondolkodtam, hogy menjek, ne menjek, de mivel nem tudtam a haza utat így kénytelen voltam. Már eléggé messze járt tőlem, amikor elhatároztam magam, szóval gyorsan felpattantanok és utána futok. – Várj, jövök! – kiáltottam utána.

- Mi mind addig a legjobb barátok voltunk, amíg rám nem talált a volt barátom.

- Volt? – vágtam a szavába.

- Igen már nem vagyunk együtt. Még az előtt vége volt, hogy te eltűntél volna. A lényeg, hogy miután mi összejöttünk én nagyon elhanyagoltalak. Nagyon sajnálom, de elromlott a barátságunk, miattam. Nem tűrte, hogy barátok maradjunk én pedig mivel szerettem őt választottam. Őt választottam, sajnálom.

- Hát sajnálom, hogy már nem vagytok együtt. Mi történt?

- Egyszer majd elmesélem. Most figyelj a környezetre, az útra, a helyre ahová tartunk. Szólj, ha beugrik valami jó?

Bólintottam és követtem az utasításait. Végig mentünk a parkon be annak legsötétebb szegletébe. Csak egyetlen lámpa volt ott és az is, mint egy öntudatlan bagoly úgy pislogott. A sötétség egy járda szélével ért véget. Egy járda, ami már nem a park területéhez tartozott keresztezte az utunk. Megálltunk egy pillanatra, és amikor már egy autó sem volt a láthatáron megfogta a kezem és a járdát elhagyva átszaladtunk az út túloldalára. Nem volt ott már semmi csak egy elhagyatott autó. Egyetlen dolog volt, ami a foglalkozott vele az idő folyamán, az a rozsda.

- Mindig is szeretted a sötét helyeket és ahova most megyünk azt még régen te mutattad volt nekem.

Egy vékony ösvényen haladtunk a puszta mélye fele, amin épp, hogy elfért két ember egyszerre. Nagyjából olyan száz-kétszáz métert tehettünk meg, amikor egy sűrű erdő tűnt fel előttünk. Ekkor már nagyon sötét volt, Zoé elővette a telefonját és bekapcsolta a vakut.

Nem szólt egy szót sem. Csak némán ment előttem. Úgy haladt, annyira magabiztosan ment mintha már évek óta ismerte volna azt az utat. Próbáltam nem faggatózni, nem érdeklődni, hogy hova is megyünk csak követtem. De közben a fejembe millió kérdés vetődött fel, amik mind-mind válaszra vártak. Nem akartam megtörni a csendet a sok-sok kérdésemmel pedig nagyon szerettem volna.

Egy adott pillanatban megállt kikapcsolta a vakut és megfogta a kezem. Még mindig nem mondott semmit, de éreztem a keze szorításában hogy fél, vagyis inkább izgul. Már-már annyira hogy szét szorongatta a kezem, hogy zsibbadni kezdett. Megtettünk meg pár lépést, nagyjából 4-5öt aztán megálltunk és megkért, hogy ne mozduljak. Tett még egy két lépést majd abból a kevés fényből, ami a holdról verődött vissza láttam az arcát. Mintha egy apró mosoly kerekedett volna az arcára, de nem voltam benne biztos.