Emlékek nélkül

4. rész - A mostoha

Úgy riadtam fel mintha rémálmom lett volna, de valójában nem volt. Egy hangos morajra lettem figyelmes, kapargatás volt. A doboz tetejét kapargatta valami, mintha egy farkas vagy egy róka lett volna. Picit megijedtem, nem nagyon tudtam, hogy most mihez kezdjek. Mellesleg problémát jelentett az is, hogy semmivel sem volt több fény, mint tegnap este, csak egy apró fénynyaláb világított be a mennyezeten, valószínűleg egy lyuk melyen becsöpög az eső.

Összeszedtem magam, próbáltam felmérni a terepet. Ültem az ágy szélén és vártam, vártam valami történjen, de semmi. Lassan elhalkult a moraj, és csend lett. Még gyengén hallani lehetett, ahogy a vad sétál a föld felett. Miközben vártam, hogy eltávolodjon, csendben felálltam és ahhoz szekrényhez haladtam, amit vastagon pór borított és egy apró tükör volt. Próbáltam felvenni az asztalról, de sehogy sem lehetett. Mintha oda lett volna ragasztva, egyszerűen meg sem mozdult. Egy érdekes dolog tűnt fel, mintha csak egy harcot láttam volna a fény és a por között. Egy vastag fénynyaláb próbálta elégetni a tükör felületen alvó port reménytelenül. Mintha nem is zavarna a porszemeket az a meleg, amivel próbálta őket elégetni a nap, sőt szerintem élvezték.

Végül én törtem meg a nyugalmat, egy apró mozdulattal lesöpörtem róla a vastag porréteget és ekkor egy varázslatos dolog történt. A fény visszapattant róla és tovább haladt. Mintha egy térkép lett volna. Követtem és folyamatosan törölgettem a felületeket, amikről a fény folyton egy következő helyre tévedett. Lassan egyre fényesebb és fényesebb lett a szóba, míg végül elérte célját. A mennyezeten egy kristályba szóródott szét ezzel beborítva egész szobát. Mintha egy tündér világba keveredtem volna. Egy aprócska fénysugártól az egész szoba életre kelt és kivirult.

Ahogy a fény beborította az egész szobát hirtelen minden olyan fényes és világos lett. Nem volt már semmi sem olyan ijesztő és sötét. Sokkal többet láttam most már abból a kis bunkerből, mint amit találtam. A falak teles tele voltak fényképekkel, rólam, emberekről, rajzok, kitűzések. Az egész fal úgy nézett ki, mint egy térkép, célok, célpontok, helyek, idők emlékek. Legtöbb kép rólam, Zoéról, Alexről, meg egy lányról és egy férfiról szólt. Őt nem ismertem fel, ahogyan azt a lányt, sem de az biztos, hogy kötődnek hozzám.

Benéztem a szekrényekbe, de semmi különöset nem találtam, egy-két konzerv, edények és némi pókháló volt. Volt egy óra is a falon, ami pont nem működött, de eszembe jutott róla, hogy sietnem kell, elfogok késni. Nem lenne jó, ha keresni kezdnének, de már biztos, hogy keresnek szóval rögtön indulni akartam, de még eszembe jutott, hogy „villanyt" kapcsoljam le, szóval elfordítottam az első tükröt így a fény lassan megfakult a szobában.

A létra felvettem az irányt felmásztam rajta, majd ki a szabadba. Minden olyan világos volt, sokkal világosabb, mint odalent. A bagoly is már csak komás hanggal huhogott egyet-kettőt. Szó szerint annak az időnek kellős közepébe csöppentem, amikor az éjszakából reggel lesz. Csendes lassú és nyugodt volt az átalakulás. Először lassú majd végül egyre gyorsabb munkába kezdett a fakopáncs, a nyulak is már egyre jobban mozgolódtak a bokrokban, minden felébredt.

Rövid iránymeghatározás után a város fele fordultam és haladtam előre. Gondosan betakartam a barlang lejáratát, körbe néztem nem-e valaki figyel majd elindultam. Gyorsan haladtam, siettem, hogy mielőbb kikeveredjek az erdőből. Nem is nagyon figyeltem a környezetre, amin végig haladtam csak mentem előre rendületlen. Olyan 15-20 perc gyaloglás után ki is keveredtem az erdőből. Minden hirtelen felgyorsult. Az autók száguldottak, az emberek zúgolódtak, siettek. Próbáltam azon az úton végig haladni amint Zoé hozott tegnap este. Hosszan a folyosón, amit a fák alkottak, egészen el addig a padig, ami elvileg az enyém. Látni lehetett egy két ember, ahogy a kutyájuk sétáltja őket ilyen korán, de csak annyi. Nem volt még ébren a város, sőt még az emberek, sem akik sétálgattak, mentek dolgozni.