Emlékek nélkül

6.rész - A könyv

Ahogy belépem a szobámba rengeteg ötlet ötlött fel bennem. Arra gondoltam, igazán felhívhatnám Zóét, hogy bocsánatot kérjek, - De, hát végül is minek? – gondoltam magamba. Nem tettem semmi rosszat. Csak szereztem egy új barátot. Ez nem rossz hanem sőt, jó dolog.

Hittem neki. Hittem, hogy amit mond az tényleg úgy van.

Az jutott eszembe talán körbe kellene nézzek egy kicsit a szobámba és mivel még úgy sem néztem meg alaposan, ezért most megtehetném.

Léptem kettőt előre majd mint egy térfigyelő kamera, tágra nyitottam tekintetem és körbenéztem. Lassan forogtam, mindent figyelembe vettem és alaposan áttanulmányoztam a saját szobám.

A falakon egy két tájkép, pár poszter, festmény. Semmi extra. Sem egy közös kép valakivel, sem pedig valami személyes. Ebből is tünt fel, nem szeretem annyira, hogy az érzések, érzelmek nyilvános kitárását.

Közelebb léptem a szobában elhelyezkedő szekrénysorhoz. Két oldalt, két nagyobb ruhásszekrény, középen lent egy kis szekrény, fölötte egy TV-s polc, azon túl pedig egy picit magasabb tekintetbe egy képsáv.

Tele volt az a egész szoba élettelen tárgyakkal és emléktelen dolgokkal.

Ahogy nézelődtem megpillantottam a könyvet az ágyamon. Én dobhattam le oda anélkül, hogy felfigyeltem volna a mozdolatra. Ott hevert. Ártatlanul, csendesen, rejtélyesen. Mellette volt a kis könyvjelző amit szerintem akkor eshetett ki amikor ágyatért. Ezek ketten úgy feküdtek egymás mellett mintha csak segítségért kiáltanának egymás közeledésének érdekében.

Nagyon megsajnáltam őket. Leültem az ágyra. Kezembe vettem a könyvet majd olvasásba kezdem.

„Minden nap egy élet" – Ez állt a könyv broítóján.

A tér összeszűkült a világ elcsendesedett, senki és semmi nem tudod közém és a könyv közé lépni. Az idő mintha meghalt volna vagy elveszettete volna jelentőségét. Az érzékszerveim már nem is figyeltem semmi és senki másra csak a történetre és a könyvre.

A történetre melynek figyelmfelkeltése lélekzetvételszaggató, melynek sorai önmagukban is már már történeteket mesélnek.

A történet főszereplője egy lány aki megálmodta halála időpontját. A félelem és a tudat, hogy pár éven belül, percre pontosan meghatározott időben meghal, olyan cselekvésekre és tettekre buzditja, amit mások is megtennének ha lenne hozzá elég bátorságuk.

A batorság és az elszántság a főhős szemében lassan már jelentéktelenné válik. A kihívások és a kaladonk mindennaposak.

„Minden napot úgy megélni, hogy annak emlékei hangosan meséljenek magukról, könnyebb feladat mint ahogy gondolnád."

Minden eltöltött percet ki akar használni azért, hogy tartalmas és érdekes legyen az élete. Nem akar úgy meghalni, hogy ne emlékezzen rá senki. Nem akar úgy távozni a világból, hogy ne mutassa meg mire is képes igazán. De aztán jön a „De" és a joggal várt „Párdon".

Ekkor kezd igazán érdekes lenni a történet. A sorok csak úgy szaladnak. A sebesség tempót ölt. Az izgalom a tetőpontjára hág.

A sok kirándulás, tura, bulik és látványoságok megélése és megtekintése egy pillantra megszakad. Egy találkozás mindent megváltoztat. Egy olyan srácba lesz szerelmes, akit lehetetségnek tűnik elérni. Figyelni őt és látni ahogy, éli a saját életét elszomorítja a főhőst. Nem szól hozzá, nem tesz semmit. Az addigi véget nem érőnek tűnő kalandok egy pillantra megálnak. A figyelem mind egy személyre összpontosúl. Amiután pedig a türelem is beérik a lány és a srác beszélgetési kapcsolatot ölt. Összejönnek és boldogak.