Emlékek nélkül

5. rész - Egy új barát

Kinyitottam a szemem. A hely már első látásra is ismerős volt, de csak akkor sikerült megbizonyosodni a sejtésemről miután megtörölgettem a szemeim. A szobámba ébredtem, gondosan betakarva, szekrényem sarkán egy pohár vízzel.

Felültem vettem egy nagy levegőt, ittam egy kortyot a vízből és végül az orrára lestem. Mivel csak egy kevés fény merészkedett be az ablakon így joggal hittem azt, hogy nem délután fél öt van, hanem hajnali öt.

Kikeltem az ágyból, az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. Gondosan felmértem a nap első sugarait, ahogy arcomba köszönnek. Megfigyeltem a szél és a fák játékát, ahogy már ilyen kora reggel egymást bosszantják. És egyszerűen csak néztem, ahogy ébred a természet. Ahogy átveszi a napfény a múlt éjszaka homályának helyét, úgy veszi át a Tegnap szomorú befejezése a Ma vidám kezdetét.

Lassan minden a felszínre tör. A bunker, az öreg, Alex, Zoé, az apám és a mostohám. Az, ami, és ahogy történt, mind-mind előtört belőlem és szomorúságot okozott. Gondterhelt és keserű arccal fordítottam hátat az ablaknak, hogy megkeressem a ruháim. Indulni készültem, de ekkor még én sem tudtam hova. Csak menni akartam és feledni. El akartam feledni, ami tegnap történt és egyszerűen csak eltűnni.

Felkaptam magamra egy rövidnadrágot, pólót meg egy pár zoknit és csendben a földszint fele vettem az irányt. Le a lépcsőn, át a konyha és a nappali közötti kis virtuális folyosón, egészen a bejárati ajtóhoz. Szétnézem, senki nem volt sehol. Csendes volt az egész ház.

Felvettem a cipőm, csendben kimentem az ajtón. Gondosan és óvatosan csuktam be, nehogy valaki felébredjen, aztán megálltam kicsit a bejártai ajtó előtt majd neki vágtam a világnak.

Elindultam az utca fele, de nem a megszokott „kitaposott járdát választottam", hanem a puha pázsitot. Jó volt érezni, ahogy puha talajra teszem a lábam még a cipőn keresztül is. Elképzeltem, ahogy a lépteim alatt meghajlással tisztelegnek a fűszálak, ahogy köszönnek nekem. Lassan visszasétáltam a sima járdára, megálltam és én is egy mosollyal visszaköszöntem nekik. Boldogsággal töltött el az a szép zöld színül, az az alacsony termetük.

Arra gondoltam milyen jó is lenne ezt valakinek megmutatni. Milyen jó lenne, ha valaki úgy látná ezt a pázsitot, ahogy most én látom. Élve és beszélve.

Ekkor eszembe jutott valami. Eszembe jutott milyen szépen is töltötte meg fénnyel egyetlen napsugár azt az eldugott kis bunkert.

- Mire lehetne képes egyetlen ember a többi emberrel szembe, ha egy aprócska fénysugár ekkora csodára képes a többi sugárral szembe? – gondoltam magamba.

Elhagyva az udvart, kiléptem az utca kellős közepére behunytam a szemem és forogni kezdtem. Arra gondoltam, hogy majd kinyitom a szemem és amerre nézek, majd arra is megyek. Forogtam és forogtam mind addig, míg végül el nem vesztettem az irányérzékem. Ekkor kinyitottam a szemem és mintha csak odapottyant volna, megjelent egy idegen lány. Kicsit kisebb volt, mint én. Körülbelül 165 centiméter magas, hosszú, hullámos szőkésbarna haj, benne két fekete csat. Arcán kerek, széles mosoly. Szájában rozsaszín színű fogszabályzó, fülében pedig apró csillag alakú fülbevaló ékeskedett.

- Hát te meg mit csinálsz itt, ilyen kora reggel? – nézett egyenesen velem szembe azokkal a nagy hajnalbarna szemeivel.

Szerintem azt hitte nem vagyok normális, talán joggal, szóval rögtön mentegetőzésbe kezdtem:

- Ööö, – próbáltam kitalálni valamit – én csak, épp sétálni indultam. Pontosan abba az irányba ahova most nézek.

- Áhhh, most már értem mire a forgás. Nem tudtad hova akarsz menni, ugye? – nézett a háta mögé.