Emlékek nélkül

2. rész - Első iskolanap

- Brrrrrr... – szólalt meg az ébresztő.

Az ébresztő hangjára azonnal kipattant a szemem, gondolatok nélkül keltem fel. Elindultam a fürdő felé. Azon tűnődtem, elég jól ébredtem a második napon, ahhoz képest, hogy az előző milyen nehéz és fárasztó volt. Arra emlékeztem, hogy aznap éjjel nagyon rosszat álmodtam, de mire felkeltem, már az egészet elfelejtettem. Voltak még apró villanások reggel, de utólag visszagondolva már semmi érdekes, és talán jobb is így.

Gondoltam megyek, megkeresem a fürdőt és abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót, a kisöcsémmel találtam szembe magam.

- Jó reggelt! Végre, már azt hittem, sosem ébredsz már fel. Mutatni akarok valamit! – megragadta a pólóm sarkát, és annál fogva húzott.

- Csak lassan, megyek én magamtól is – jegyeztem meg viccesen. – Egyébként meg, neked is jó reggelt!

Végigmentünk a folyóson, elhaladtunk a fürdő mellett, egyenesen Huni szobája felé. Elég apró, furcsán zsúfolt szobája volt, de igen csak otthonos érzést keltett bennem. Egy nagy dobozt láttam, tömve játékokkal, a polcok pedig telis-tele voltak kisebb-nagyobb bohócokkal.

- Ilyen nagy bohócrajongó vagy? – álltam meg a szoba közepén.

Nem válaszolt a kérdésemre, csak az ágya túlsó oldalára sétált, lehajolt, majd egy hirtelen mozdulattal beleugrott ágyába, és hangosan nevetni kezdett. Eléggé megijedtem tőle: arcán egy bohóc álarc, fején egy csengős sapka, kezében pdig egy nagy piros labda ékeskedett. Azt gondolnád, hogy vicces, pedig egyáltalán nem az. Nagyon megrémültem.

- Igen – válaszolt már-már ijesztően nyugodt hanggal. – Nagyon szeretem a bohócokat, olyan viccesek és kedvesek.

- Szerintem nem, sokkal inkább ijesztőek, mint viccesek. Ez lett volna az a bizonyos meglepetés? Mert ha igen, akkor rendesen sikerült „meglepned" – mondtam, majd megfordulva, egy csalfa mosollyal az arcomon kimentem a szobájából, és egyenesen a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Ahhoz képest, hogy még mindig nem volt semmi emlékem magammal kapcsolatban, igencsak meglepődtem, amikor ösztönből levettem a fogkefém a polcról. Álltam a tükör előtt, a zöld fogkefe a kezemben árválkodott, én pedig csak néztem, hogy most mi is van éppen. Nem is tudtam, hogy ez az enyém, de annyira elgondolkodtam a tesóm reggeli ébresztőjén, hogy észre sem vettem, mit csinálók. Pár másodpercig még álltam ott, meglepődve, aztán levettem egy fogkrémet, és igyekeztem minél hamarabb elkészülni.

- Kopp-kopp – hallottam édesanyám hangját. – Mikor végzel? Siess, mert várnak!

Mégis ki várna engem már kora reggel? – gondoltam magamban. Gyorsan összekaptam magam, a szobámba siettem, felkaptam magamra a ruháimat, és már mentem is le, a földszintre.

Leérve Zoét pillantottam meg, aki a nappaliban ácsorgott, de nem volt egyedül. Egy srác álldogált mellette, és ahogy megláttak, indultak is velem szembe.

- Jó reggelt, Teó! Hogy vagy? Tudtál aludni? – szólalt meg először az ismeretlen fiú.

- Nektek is szép, jó reggelt! De mit is kerestek itt ilyen kora reggel?

- Jöttünk, hogy elvigyünk suliba – mosolygott Zoé.

Egy pillanatra meglepődtem, hogy már az első „épeszű" napomon iskolába mehetek. Gondolkoztam, hogy akarok-e, vagy sem, de mielőtt még kitalálhattam volna a választ, édesanyám közbeszólt.