Versek

Tűztánc

Fellobban egy égi szikra, tetején az állomásnak,
Lángnyelven szól minden titka az éjjeli látomásnak.
Erős fények, forró parázs ébreszt fel egy újabb álmot,
Mely leláncol, földhöz kötöz, kizárva a valóságot.

Furcsa ifjú sétál felém: szeme izzik, haja lángol,
Lassan felém nyújtja kezét: megragad, és velem táncol.
Csodás erő lakik benne: felrepít az állomásra,
Néhány ügyes lépés után átugrunk egy szállodára.

Erős keze szinte éget, nem ereszti el a láncot,
Húz, és fordul: szinte félek, itt kell hagynom a világot.
Lépte nyomán parázs fakad, kiégeti a friss füvet,
Víz nélkül a tűz nem apad, kopár lesz a zöld terület.

Bőre izzik, mint a láva, érintése fájón forró,
Világít az éjszakában, mely fekete, mint a holló.
Tüzes szeme engem keres, tekintetét felém veti,
Lángra lépve trükkel cselez, mert őt már csak ez élteti.

Közelebb húz, karjába zár, tartja meleg, alélt testem,
Talán ő is elfáradt már, elillant. Én nem kerestem.
Ám ekkor, a sötét éjből, furcsa lénye feltűnt újra.
Csodálkozva, álmos szemmel meredtem a fényfiúra.

Ujjainkat összefonva csókot adott vörös számra,
Szívünk holtig egybeforrva dobbant meg az éjszakában.
Ő eltűnt a szemem elől, mikor véget ért az álom,
Kerestem már minden felől, noha sehol nem találom.

Hogyha jő az éjjel fátyla, s beszürkül a kéklő égbolt,
Gondolok a daliára, kinek lénye olyan szép volt:
Tovatűnt már izzó szeme, izmos teste, édes bája,
Viszont tudja, táncpartnere, a félénk lány, visszavárja.