Versek

Himnusz a Holdhoz

Te, hatalmas Hold, ki úgy lebegsz az égen,
Mint távoli ködkép, túl a messzeségen,
Nyújts békét a szívnek, adj most édes álmot,
Engedd megpihenni a nyüzsgő világot!

Hideg homály hamva, ha hajamra hullna,
Konok kötöttségből szívem szabadulna,
Ott szállna szabadon, hova nem ér halál,
Száz áhított kinccsel egyszer hazatalál.

Hogyha ezüst fényed csepereg a tájra,
Élő harmat hervad a szomorú fákra,
Új erőre kapnak, meggyógyulnak tőle,
Gondot visel rájuk az éjszaka őre.

Ha elül a pára, s szemerkél az álom,
Magam előtt ismét emlékeim látom,
Holt percek illatát érzem újra rajtuk,
De már el nem érem száz ölelő karjuk.

Megmutatod őket, mindet elém tárod,
Legszebb éveimet tenyerembe zárod,
De alig derengnek, fényük elenyészik:
Lapjukat már forró, vad lángok emésztik.

Hiába a homály, vissza- visszatérnek,
Néha halk szavukkal újra hozzám érnek,
Suttogják a szélnek, suttogják a fáknak,
Hogy ma éjjel talán utoljára látnak.

Megcsúszik a talaj, szertefoszlik kincsem.
Szaladnék utánuk, mert már semmim nincsen,
De te csak mosolyogsz, állsz a ködben némán,
Kék szemeddel szánva tekintesz most énrám:

Otthont adtál őznek, rókának, és nyúlnak,
Nevelgeted őket, s ha az évek múlnak,
Megpihen a gyáva, s megpihen a bátor,
Takarójuk lesz az esti csillagsátor.

Sugarad sebesen surran át a fákon,
De megmarad mégis, minden kopár ágon.
Mintha csak lángoddal segítenéd őket,
Óvod a nyugtalant, és az éhezőket.

Kiáltó némaság visszhangzik a tájon,
Egy gyenge kismadár pihen meg az ágon.
Tollait felfújja, meleg már a fészke,
Te meglátod azt is, kit más nem vesz észre.

Mint egy nagy és széles, ringatózó ölben,
Szarvasok szökkelnek szerteszét a zöldben.
Itatod a növényt, és törődsz a vaddal,
Terelgeted útját halk, szelíd szavaddal.

Tiszta, fehér fényed, hűs forráshoz tartva,
Zuhatagon ömlik csobogó patakba,
Elvezeted messze, mélyíted a medrét,
Ezzel látod el a mormotát s a medvét.

Közeledben félve didereg az árva,
Egy újabb hajnalra, virradásra várva.
Múló messzeségbe vonul el a város,
Mélyül a sötétség, csak fényed világos.

Mélyül a sötétség, fekete az este.
Mutass utat nekem, lényedet keresve!
Körülvesz a magány, szorongat az árnyék,
Nélküled a fák közt, botladozva járnék.

Nélküled a jajszó sosem érhet célba,
Nélküled a nyelvek hangkészlete néma.
Nélküled az élet hasztalan és gyászos,
Minden boldog barát szenved, mert magányos.

Felügyeled este minden élő álmát,
Látod futni fürge, dédelgetett vágyát.
Utol sosem érik, éjfélt üt az óra,
Óhajukat később váltod majd valóra.

Selymes szavad szinte suttogod a szélnek,
Megremeg a táj, ha ég és föld beszélnek.
Hűvös homály hullik, szemerkél a pára,
Nyújtózó árnyalak kúszik fel a fára.

Elidőzik csendben, fürdőzik a fényben,
Abban a tudatlan, ingatag reményben,
Hogy még lesz egy új nap, új pirkadat várja,
S ezt a mait is egy mély álommal zárja.

Tárd ki hát szárnyaid, borítsd rám a sátrad,
Te, kiből az élet minden cseppje árad.
Mutasd meg nekem, mit még senki se látott,
Álmom alatt hozz egy szebb, és jobb világot!