Hawkeye - Early Ages [OTLB]

Storm.

1987, május

Brock

Viharos este volt. Szívesen nézegettem volna a villámokat, de a földszinti lakás ablakából csak a játszótér meg a szomszéd panel látszott. Így egy regény társaságában elnyúltam az aprócska hálószobában az ágyon, és vártam, hogy múljon az idő. Az utóbbi hónapokban így teltek az estéim, miután hazaestem a munkából.

Már pont belebólintottam a könyvbe, mikor valaki rátenyerelt a csengőre. Borzalmas hangja van, szerencsére nem kell túl gyakran elviselnem, mert erre nálam még a madár sem jár. Néha úgy érzem, szó szerint.

A bejárati ajtót kinyitva azonban lefagytam egy pillanatra. Amy állt előttem, csupa vizes hajjal, térdig érő szoknyában és egy elnyűtt dzsekiben, amit tőlem kobozott el annak idején. Úgy vacogott, mint aki menten halálra fagy.

- Kéne egy hely éjszakára - monta halkan.

Azonnal behúztam a lakásba, gyorsan megcsókoltam, és levettem róla a kabátot.

- Édes istenem... Hogy kerülsz te ide?

- Hát, ez egy hosszú történet - törölte meg a szemét, a hangján hallatszott, hogy mindjárt elsírja magát. - Veszekedtünk... apámmal - motyogta. - Eljöttem otthonról... Idebuszoztam. A kalauz meg akart büntetni, mert nem volt jegyem, de a csekk azután elázott a kezemben, úgyhogy kidobtam.

Szokása volt a lánynak, hogy a valós probléma helyett lényegtelen részletekről beszél. Olyan szerény, nem akar másnak gondot okozni. Hiába próbáltam erről leszoktatni. A vállára tettem a kezem, és komolyan a szemébe néztem.

- Zuhanyozz le, aztán megbeszéljük - mondtam, mire bizonytalanul bólintott, és újra megtörölte a szemét. Adtam neki egy pólót meg egy törölközőt, a járást meg már ismerte nálam. A pár négyzetméternyi előszobában járkáltam fel-alá, amíg hallottam a fürdőből a vízcsobogást. Nem bírtam egy helyben maradni, nagyon haraptam rá, ha valaki bántotta vagy veszélybe sodorta. Akkor is, ha ez a valaki az apja. Talán akkor a leginkább.

- Hát először csak beszélgettünk - kezdte, mikor leültünk az ágy szélére. - Szerintem nem volt már teljesen józan. De aztán nagyon gyorsan felidegesítette magát, és kiabálni kezdett meg ilyenek, és...

- Miről volt szó?

- Hát... - egy pillanatig habozott, és lesütötte a szemét. - Rólad... Rólunk. Mondta a szokásos szövegeit, én meg már nem bírtam hallgatni, ahogy szapul. Anya meg sem próbálta leállítani... Amikor kimentem a szobából, utánam dobta a nagyi antik vázáját - itt végleg eltörött a mécses. Amy hozzám bújva zokogott, nem bírta abbahagyni hosszú percekig. Hagytam, hagy sírja ki magát. Nehéz volt leplezni azt a gyűlöletet, amit az apja iránt éreztem. Pont leszartam, hogy rólam mit gondol, de Amy-t nem bánthatja ezzel.

- Aztán fogtam magam, és kimentem a buszmegállóba - folytatta halkan. - És idejöttem. Remélem, nem baj...

- Megbeszéltük, hogy ide bármikor jöhetsz. Akkor is, ha nem vagyok itthon. Bármikor, ha szükséged van valamire, akár rám. Jó? Az apáddal meg ne törődj! Találtam egy olcsóbb albérletet pár utcával arrébb, ez jelent pár megtakarított dollárt havonta. Néhány éven belül lesz pénzünk, és elmegyünk innen, rendben? Oda, ahova az apád nem jön utánunk. Jó...?

A lány bólogatott. Már annyiszor megbeszéltük ezt, de minden egyes alkalommal egy kicsivel közelebb voltunk a megvalósításhoz.

- Brock, ugye te is így akarod? - kérdezte hirtelen.

- Persze, hogy így akarom. Kemény fából faragtak minket, talán jövő ilyenkor már meglesz a saját lakásunk. Egy másik államban.

- És akkor már mindig együtt lehetünk.

- Ahogy mondod, lelkem - helyeseltem, és gyengéden megcsókoltam. - Mindig.