Itt a rémed, fuss el véle - Vadászok

1.

Hónapokkal ezelőtt történt, hogy a rémálmok egyre gyakoribbá váltak városunkban. Akkor még nem is sejthettük, mi lesz ebből. Néhányunknál hamarabb jelentkeztek, míg mások az utolsók között ismerhették meg, milyen az, ha az ember álomra hajtja a fejét és a megszokott nyugalom helyett rémképek villannak fel előtte, míg fel nem ébred, s már az elalvástól is rettegve virrasztja át az éjszakát.

Már a nappal sem nyújthatott biztonságot. Az éjszaka látottak beleégtek az emlékezetbe, s nem akartak múlni. Bármerre néztél, álmod egy-egy jelenetét vélted felfedezni, még a leghétköznapibb dolgokban is. Ez napról-napra súlyosbodott, egyre több embert ragadva magával.

Eleinte azt hittük elmúlik, az idő majd mindent megold, de tévedtünk. Csak rosszabb lett. A sok átvirrasztott, vagy éppen rémálmok között vergődve töltött rövid, nyugtalan alvás még az alapvető szükségletnek sem volt elegendő. Voltak akik emiatt elszundítottak napközben, de szinte azonnal fel is riadtak. Senki sem tudta mit lehet tenni ellene. Már minden emberre jellemző volt a karikás szem, a fáradtság s az állandóan körbekémlelő, riadt tekintet. Ez a kommunikációra is hatással volt. Egyre kevesebb beszélgetést lehetett hallani, s egy ártatlan megszólítás is néha hatalmas sikolyokat eredményezett.

Néhány hét telt el, mire a hírekben gyakori témává váltak a szívroham vagy kialvatlanság okozta halálesetek. Ugyanakkor nem egyszer számoltak be olyan közlekedési balesetekről, amikor az egyik fél elaludt a volán mögött, s ez okozta a tragédiát. A hatóságok azzal nyugtatták az embereket, hogy kivizsgálás alá vetették az ügyet, s nemsokára megfejtik mi okozza a helyzetet és mit lehet tenni ellene. Addig is kérték a lakosokat gépjárművek használatának mellőzésére és a probléma megoldásának idejére ideiglenesen felfüggesztették az iskolákat is, hogy a diákok több lehetőségük legyen legalább az alapvető alvásigény beteljesítésére. Ám senki sem fogadta kitörő örömmel, mit néhány éve még ünnepeltek volna. Nagyobb gondjuk volt annál, mint hogy örülni tudjanak az engedménynek.

A munkahelyeken, lehetőséget adtak rá, hogy a dolgozóknak ne legyen kötelességük bejárniuk, s emiatt ne veszítsék el az állásukat sem. Viszont nem minden ember tudott ezzel a lehetőséggel élni. A szegényebb családok tagjainak muszáj volt bemenniük, hogy fizetni tudják napi szükségleteiket és a ház költségeit. Talán ők jártak a legrosszabbul, eleinte közülük került ki a legtöbb végkimerültségben elhalálozó személy.

Már több hónap is eltelt, s az események nem javultak. Az otthon töltött napok sem segítettek a rémálmok elűzésében. Mindenki félt. Senki sem tudta mikor éri utol a vég.

Mondanám, hogy én más vagyok. Engem nem üldöznek szörnyű álmok, s a szerencsés kivételek közé tartozok. Tudok tenni ez ellen, s megvédhetem az embereket, mint egy igazi jótevő. Azonban a fürdőszobai tükör előtt állva, karikás szememet és kócos hajamat nézve, rá kellett jönnöm, hogy ez mind nem igaz.

Nem vagyok hős, csak egy áldozat a sok közül. Még csak azt sem mondhatom, hogy sokáig kitartottam és erős személyiségem miatt az álmok csak később értek el. Nem, épp ellenkezőleg. Az iskolában én voltam az, aki a leghamarabb látott rémeket, s rajtam már akkor jelentkeztek a fáradtság tünetei, mikor mások még éjszakánként különleges világokat láttak, tele boldogsággal, minek kellemes érzetét a reggeli feledés sem nyomhatta el. Úgy hiányoznak azok az idők! Bár, ezzel nem csak én vagyok így.

Kopogás törte meg a csendet, mire összerándultam. Ijedten ellöktem magam a csaptól, s a kezembe vettem az első megfogható tárgyat, amit észrevettem: egy samponos dobozt. Nem épp a legjobb fegyver, de a fürdőszobában nem igazán találni jobbat. Féltem, hogy valami rám töri az ajtót, egy karmos lény, ami széttép, ha elér.