Az ídő újraírható [befejezett]

Bad end

A Mester eltûnt a Tardissal együtt, bár semmi kétségem sem volt afelõl hogy túléli az apró kis csínytevésem. A Doktorra pillantottam, a szeme szinte könnyes volt, ahogy rám nézett. Düh és szomorúság bujkált benne. Nem mondott semmit csak nézett. Talán még mindig nem hiszi el hogy én vagyok az? Magamra néztem, azonban újra lány lettem. Széles meglepõdött mosoly ült ki az arcomra.

- Doktor hogy lehet ez? - kérdeztem. - Újra én vagyok én!

Szinte repestem, nehéz elmagyarázni, de nem annyira felemelõ érzés nemet váltani, fõleg ha közben üldöz egy pszichopata idõlord.

- Valószínûleg azért mert elment a Tardis - bökött a fejével a Doktor az immár üres térre mögöttem. A hangja hideg volt és feszült. Lesütöttem a szemem. Mit gondoltam? Hogy örül majd, hogy megmentettem az életét? Már jobban is ismerhetném...

- Miért tetted? - hagyta végül el halkan a Doktor száját ez a pár halk szó.

- Mert nem akartál menni...- válaszoltam könnyek között. - Még olyan sok mindent tehetsz így meg, olyan sokaknak segíthetsz. Olyan sokáig lehetsz még a legõrültebb Doktor...

A Doktor hátat fordított, nem láttam az arcát csak azt, hogy milyen bizonytalanul áll. Válla lassan emelkedett. Kezét az arca elé emelte, végül arcát a plafon felé fordította. Olyan esendõnek és emberinek tûnt, hogy szívem szakadt bele ahogy néztem.

Lassan megfordult. Száját szólásra nyitotta.

- Miért? Miért kell mindent elveszítenem? Miért tetted ezt velem? - a szavai ingerültek voltak, szinte kiabált. Szeme kétségbeesést tükrözött, és egy könnycsepp halkan legördült az arcán. Megfagyott bennem a vér és lesütöttem a szemem, és egy pillanatra a mozdulatlan testem felé pillantottam. Tényleg jól tettem? A Doktor egy heves kézmozdulattal levert mindent az éjjeli szekrényrõl, majd ökölbe szorította a kezét. Színtisztán a szenvedés tükröződött az arcáról. Meg akartam menteni de csak fájdalmat okozok neki. Itt az ideje, hogy elmenjek, hogy el tudja engedni ezt a fájdalmat. Biztos talál majd valaki aki sokkal bátrabb, sokkal kedvesebb és kitartó, mellé áll majd és meggyógyítja a szívét. Így lesz, így kell lennie. Nekem pedig mennem kell, hogy a Doktor  tovább élhessen. Azt kell tennem amit már az elején is elterveztem... Keserű mosoly jelent meg az ajkamon. Lassan elindultam a testem felé. Vonzott  nem menni volt nehéz csak hátra nézni.
- Várj! Mit csinálsz? Azonnal állj meg! Nem teheted ezt megint... AZT MONDTAM ÁLLJ!!
A Doktor szinte kiabált és megfogta a karomat. Ekkor már csak egy lépésnyire voltam a részemről. Könnyek szöktek a szemembe és hátra néztem.
- Ne menj! Megmentették, megtalálom a módját! De ahhoz maradnod kell... Kérlek...
Láttam ahogy reménykedő szeméből egy könnycsepp legördül. Haboztam, aztán a testemre néztem melyből már minden eltávozott. Leszegtem a fejem ha maradok a Doktor valami őrültséget csinál. Mennem kell... Így helyes.. Hinnem kell, hogy valaki meggyógyítja a lelkét... Igen így kell hogy legyen.
- Sajnálom Doktor - feleltem könnyek között.
Ezzel megérintette még a kezem.
- Viszlát Doktor, én Őrült Doktorom...
A Doktor reményvesztett pillantásra keresztül szúrta a lelkem.
- Neeeeee - kiáltott fel.

Köszönöm hogy veled lehettem.
We're all stories in the end.
Viszlát Doktor....

Köszönöm mindenkinek aki végigolvasta!