Az ídő újraírható [befejezett]

Happy end

A Mester eltûnt a Tardissal együtt, bár semmi kétségem sem volt afelõl hogy túléli az apró kis csínytevésem. A Doktorra pillantottam, a szeme szinte könnyes volt, ahogy rám nézett. Düh és szomorúság bujkált benne. Nem mondott semmit csak nézett. Talán még mindig nem hiszi el hogy én vagyok az? Magamra néztem, azonban újra lány lettem. Széles meglepõdött mosoly ült ki az arcomra.

- Doktor hogy lehet ez? - kérdeztem. - Újra én vagyok én!

Szinte repestem, nehéz elmagyarázni, de nem annyira felemelõ érzés nemet váltani, fõleg ha közben üldöz egy pszichopata idõlord.

- Valószínûleg azért mert elment a Tardis - bökött a fejével a Doktor az immár üres térre mögöttem. A hangja hideg volt és feszült. Lesütöttem a szemem. Mit gondoltam? Hogy örül majd, hogy megmentettem az életét? Már jobban is ismerhetném...

- Miért tetted? - hagyta végül el halkan a Doktor száját ez a pár halk szó.

- Mert nem akartál menni...- válaszoltam könnyek között. - Még olyan sok mindent tehetsz így meg, olyan sokaknak segíthetsz. Olyan sokáig lehetsz még a legõrültebb Doktor...

A Doktor hátat fordított, nem láttam az arcát csak azt, hogy milyen bizonytalanul áll. Válla lassan emelkedett. Kezét az arca elé emelte, végül arcát a plafon felé fordította. Olyan esendõnek és emberinek tûnt, hogy szívem szakadt bele ahogy néztem.

Ekkor viszont elvonta a figyelmemet valami, a testem furcsa és gyenge sárga fény kezdett árasztani. Összevontam a szemöldököm. Köhintettem egyet. A Doktor rám nézett, és szólásra nyitotta a száját azonban megelõztem.

- Doktor.. Izé.. - kezdtem bele - Arra jutottam, hogy három lehetõség van, vagy sült bolond vagyok, vagy akkora sugárzás ért, hogy világítok, vagy a bennem élõ idõlord gének regenerálják a testem.

A Doktor egy pillanat alatt a testem mellett termett. A szemében remény gyúlt, és egy halvány õrült mosolyra húzódott a szája. A fény azonban egyre halványabb lett. A Doktor arcáról rögtön leolvadt a mosoly. És aggodalmas szemöldökráncolás vette át a helyét.

- Vissza a testedbe gyorsan! - kiáltott rám.

Csak egy pillanatig haboztam amíg felfogtam, hogy mit is jelentenek a szavai. Amit utoljára láttam az a doktor keze volt amely erõteljes sárga fényben úszott. Hagytam hogy beszippantson a testem. Szinte rögtön a testemet különös energia járta át. A fájdalom pillanatról pillanatra egyre csökkent. Halványan érzékeltem, hogy egy kéz a homlokom szinte lángol. És erõvel árasztja el a testem pontját. Aztán egyszer csak vége lett, elmúlt a fájdalom, és én feküdtem. Résnyire nyitottam a szemem, láttam a Doktor elsuhanó alakját. Megmentett. Hihetetlen, de megtette. Túl is éli. Tudtam hiszen találkoztam a Tizenkettessel. Azt hiszem tényleg sikerült változtatni a jövõn. Az alak megállt az ajtó elõtt és visszafordult. Becsuktam a szemem. Hirtelen a karjaiba zárt, olyan volt ez mint egy apai ölelés.

- Most már jól leszel ugye?- suttogta- Remélem azt hiszed majd ha felébredsz, hogy csak egy nagyon hosszú álmot láttál... Nem szabadott volna téged is bele rángatni. Bocsáss meg...

Egy meleg könnycsepp hangtalanul végiggördült az arcomon. Szemhéjam alatt az én szememben is összegyûltek a könnyek, de nem engedtem õket szabad útjukra. El akartam mondani neki, hogy nem haragszom, hogy én döntöttem így, hogy általa egy nagyon jó barátra leltem, hogy olyan mintha az apám lenne... De nem tettem. Tudtam, ha megszólalok, akkor nem tud majd megállítani és vele megyek.

- Örülök, hogy megismerhettelek Rebeka. Elképesztõ voltál. Élj nagyszerû életet!

Az erõs karok eltûntek. Hagytam eltûnni õket. Nem akartam több bánatot okozni a Doktornak. Hallottam ahogy a Tardis hangja halkan felhangzik a távolból. Kinyitottam a szemem és halvány mosolyra húzódott a szám. Remélem még nagyon sok gyönyörû és káprázatos kalandja lesz. Remélem majd mosolyogva emlékszik vissza rám.

We're all stories in the end.

Viszlát Doktor.