Arranged Marriage

2.

Magassarkúmat lelökve magamról szaladtam tovább az utcákon keresztül, majd inkább el is hajítottam a francba, nem is érdekelt. Csak el akartam szaladni. El akartam tűnni.

Sírva estem össze valami parkban, azt sem tudtam, hol vagyok. Valahogy összeszedve magamat leültem egy padra, s úgy próbáltam egyenletesen lélegezni, de a sírás miatt nem nagyon jött össze.

Egy ideje bámulhattam ki a fejemből, a könnyeim már elapadtak, de én nem voltam képes felfogni, ami történt. Hogy tehetnek velem ilyet? Miért nem dönthetem én el, kihez megyek? Meg a másik: Miért kéne nekem bárkihez is hozzá mennem? És egyébként is fiatal vagyok még ehhez.
Miért nem hagynak nekem választást?

- Selena? - szólított egy ismerős hang, minek következtében egy hangyányit meg ugrottam. Felnézve láttam, hogy szerencsére nem olyan, akitől most félnem kéne. 

- Lucas? - kérdeztem a fiútól - Mit keresel itt? - töröltem meg a szemem.

- Boltban voltam - nevetett fel, s felmutatta az átlátszó bevásárlótáskát.

- De veled mi történt? Minden rendben? - ült le mellém.

- Semmi sincs rendben - kezdtem el könnyezni megint. 

- Mi a baj, Sel? - kék szemeiből aggódó tekintet tükröződött.
Válasz helyett inkább csak átöleltem, fejemet nyakhajlatába temetve, mielőtt még újra elkezdtem volna bőgni. Kicsit meglepve, de lassan átölelt ő is, nyugtatólag simogatta a hátam.

- Miért teszik ezt velem? - öleltem szorosabban.

- Miért érzem magam olyan egyedül? - kérdeztem. Úgy éreztem abban a pillanatban senki sem tudna megérteni. Őszintén még magam sem értettem, mit teszek, és miért érzek így.

 - Nem vagy egyedül - szólal meg kicsivel később - Én itt leszek neked mindig, rendben? - szavai a szívemig hatoltak, és egy kicsit elérzékenyülten néztem fel rá.

- Köszönöm - hullott le még egy könnycsepp az arcomra.

- Hisz erre vannak a legjobb barátok, nem? - kérdezte mosolyogva.

- Lucas - szólítottam meg. Még mindig a padon ültünk, fejemet a vállára hajtva bámultam előre.

- Igen? 

- Nem akarok haza menni - mondtam. Nem akarom látni a szüleimet jelen pillanatban. 

- Akkor hová akarsz menni, Sel? Még cipőd sincs - nevetett. Érdeklődve néztem rá, de azonnal megrázta a fejét.

- Nem, hozzám aztán nem jössz, az biztos. Amúgy is, a szüleid biztos aggódnak érted.

- A szüleim - nevettem fel - biztosan nagyon aggódnak szerintem is, miután kábé velem kötöttek üzletet - forgattam a szemeimet.

- Akarom tudni? - látszott, össze van most zavarodva, de nem akart rákényszeríteni, hogy mondjam el. Majd úgyis elmondom neki.

- Ezt most inkább hanyagoljuk - ásítottam fáradtan.

- Gyere, haza kísérlek - állt fel, kezét nyújtva felém. 

- Van más választásom? - mosolyodtam el halványan.

- Nincs - rázta meg nevetve a fejét.

Így hát kénytelen voltam haza menni, ha akartam volna se tudtam volna elmenekülni, bár megpróbáltam. Akárhányszor megkíséreltem, Lucas rászorított a kezemre, és tovább rángatott, ha nem akartam mozdulni. Szép kis legjobb barát.

Végül sikeresen hazavitt, elköszöntem, s bementem a házba. Hála Istennek, nem láttam őket sehol, és észrevétel nélkül feljutottam a szobámba, amit aztán magamra csuktam. Jobb is így, hogy nem találkoztam velük, mert tuti veszekedtem volna mindkettővel.

Milyen szép kis nap, nemde?