Amikor a szomszédom lettél

1. Fejezet

Reggel az ébresztőm fülsüketítő zajára keltem, két gyönyörű hónap után ismét... Utálom a reggeleket, vagy inkább mondjuk, hogy a koránkelős reggeleket, de végül is ma nem zavar annyira, mint máskor, hisz újra láthatom a barátaimat. Na nem mintha a nyár alatt nem láttam volna őket, de az mégis más. Kikeltem az ágyból és a fürdőm felé botorkáltam, igen saját fürdőm van... Kövezzetek meg érte, nem az én érdemem, a szüleim viszonylag tehetősek. Miután lezuhanyoztam felvettem egy fekete szoknyát, hozzá egy fehér blúzt, erre rá még felvettem egy vékony bézs pulcsit, nehogy esetleg fázzak az úton. Úgy döntöttem, besütöm a hajamat majd kifésülöm, hogy ne legyen olyan túlzottan göndör, hanem inkább természetes hullámok legyenek benne. Ezek után leültem kisminkelni magam. Egész hamar megvoltam, mert semmi extrát nem csináltam úgy igazán, csak lealapozóztam az arcomat, kiszempillaspiráloztam a szemem, majd egy nude rúzzsal egészítettem ki a dolgot. Miután kész lettem belenéztem a tükörbe és elégedetten konstatáltam, hogy kész vagyok. Kézbe fogtam a magassarkúmat, majd sietve leszaladtam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt. Mikor leértem apa már a konyha asztalnál ült.

-Jó reggelt!

-Jó reggelt kincsem! Hogy aludtál?

-Köszönöm jól. Anya hol van?

-Már elment dolgozni. Jut eszembe, mielőtt elfelejtem akartam mondani, este későn érünk haza, szóval egyedül leszel. Ha akarod áthívhatod Hannah-t.

-Oké, köszi - mosolyogtam.

-Kávét? - nyújtotta felém a csészémet.

-Még szép! Köszönöm! Imádlak! - behörpintettem a kávémat, majd az előszobába sétáltam. Felvettem a cipőm, felkaptam a táskámat majd gyorsan nyomtam egy puszit apa arcára. Pontosan 7:34-kor léptem ki a friss szeptemberi levegőre. Miután bezártam az ajtót magam mögött arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk lévő ház előtt egy hatalmas költöztető kocsi áll. Ezek szerint új szomszédok lesznek. Remélem jó fejek. Bár az előző zsémbes házaspárnál nem nehezebb rendesebbnek lenni. Úgy gondoltam odamegyek és köszönök, hiszen úgyis van még időm. Amikor a kapuhoz értem, akkor jött ki egy nő a házból, így megszólítottam.

-Jó reggelt! Sara vagyok, itt lakom a szomszédban – mutattam a házra, ahonnan amint az imént hagytam el – gondoltam, idejövök és bemutatkozom. Üdvözöljük itt a szomszédban! – mosolyogtam a hölgyre.

-Szia Sara! Emily vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek!

-Én is! Látom nem rég kezdték a kipakolást. Esetleg tudok valamit segíteni?

-Nem köszönöm, megoldjuk, de nagyon kedves vagy hogy felajánlottad! Egyébként Sara nem sietsz? Mármint gondolom középiskolás vagy.

-Igen, az vagyok. Idejárok, a Westbrook gimnáziumba.

-A fiam is oda jár. Micsoda véletlenek vannak! Lehet még ismered is, Cameronnak hívják. Cameron Davisnek.

Amint ezt a mondatot kimondta az állam az aszfalton koppant. Nem, nem, nem! Nem akarom, hogy az a szoknyapecér, arrogáns bunkó legyen a szomszédom. Elég nekem a suliban nézni azt a bárgyú vigyorát, amitől minden lány a pincéig olvad, pedig néha inkább vicsorgásra hasonlít, mintsem, hogy mosolygásra. Na jó, maradjunk higgadtak. Attól, hogy itt fog lakni, nem kell majd mindig látnom, úgyis keveset vagyok itthon. Na meg persze ő is biztos máshol tölti az idejét...

-Igen, hallottam már róla.

-Jaj, de remek! Sara, mit szólnál, ha átjönnétek hétvégén a szüleiddel vacsorázni? Jó lenne megismerni a szomszédokat és így, hogy ti ismeritek is egymást a fiammal, nektek sem lenne olyan unalmas.