Amikor a szomszédom lettél

3. Fejezet

-Sziasztok! Gyertek beljebb! - köszöntött minket Emily, amikor ajtót nyitott nekünk - Ez itt a férjem Denis!

-Sziasztok örülök, hogy megismerhetlek titeket! - Denis kezet fogott apával, ezek után pedig beljebb mentünk. Azt kell mondjam, meglepődtem. A házon abszolút nem látszott, hogy tegnap költöztek be. Sehol nem voltak dobozok, képek voltak a falon. Nagyon otthonos volt az egész. Éppen mikor elindultunk a nappali irányába, jött le a lépcsőn egy kislány.

-Szia, Lizzy vagyok! – jött oda hozzám a lány – Biztos te vagy Sara!

-Igen, valóban én vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Lizzy! - nyújtottam a kezemet a kislánynak, mire ő inkább megölelt. Őszintén nagyon meglepődtem, nem számítottam rá, hogy ennyire közvetlen lesz, de nagyon jól esett, hogy az. Természetesen rögtön és is visszaöleltem

-Lizzy, lehet Sara nincs oda az ölelésekért, ne legyél illetlen – jött le a lépcsőn Cameron, a mindenek elrontója.

-Dehogy illetlen, nagyon aranyos.

-Látod, Sara kedvel engem! - vágott diadalittas arcot Lizzy. Ezt Cameron csak egy szemforgatással díjazta. Esküszöm borzalmas. Na de ebbe jobb, ha nem megyünk bele. Most, hogy mindenki lent volt, bementünk az ebédlőbe és leültünk a már megterített asztalhoz. A vacsora nagyon ízletes volt, Emily hihetetlen jól tud főzni. A hangulat is meglepően jó volt, a szülők nagyon megtalálták a közös hangot, valamint láss csodát, Cameron is nagyon rendes volt. Néha rá se ismertem, segített ki meg behordani a tányérokat, sőt velem is normálisan beszélgetett. Egyáltalán nem olyan volt, mint a suliban szokott lenni. Lehet nem is olyan elviselhetetlen, mint ahogy eddig gondoltam. Be kell vallanom az est eddigi része határozottam pozitív csalódás volt. Miután befejeztük az evést, a szülők beültek a nappaliba még beszélgetni, mi pedig, fiatalok felmentünk az emeletre, Lizzy kérésére. Az emelet is ugyanolyan otthonos volt, mint az előszoba és a ház többi része. A lépcső utáni második ajtó volt Lizzy szobája, ezért odamentünk rögtön.

-És mit játszunk? – kérdeztem a szoba közepén állva.

-Nem tudom, te mit szeretnél? – korához képest Liz egy határozottam érett kisgyerek, a szobája is nagyon letisztult, és egyáltalán nem olyan, mint ha valaki berobbantott volna egy játékház bombát.

-Esetleg társasozhatnánk, ha van valami olyan, amit szívesen játszanál

-Jó!!! Van egy csomó jó társa játékunk, mindjárt előszedem őket! – Liz elővett négy játékot és lerakta őket az ágyra – Ezek a legjobbak, de mindegyik úgy a legjobb, ha legalább hárman játszunk vele. Ketten nem olyan izgalmas

-Akkor szóljunk a bátyádnak, hogy játsszon ő is – na igen bármennyire is nem akarok Cameronnal játszani, a húga igen, és mivel ő aranyos, nem fogok bunkóskodni – Szólsz neki te, vagy menjek én?

- Szólnál neki te, légyszi, légyszi? Én addig kipakolom a legjobbat, meg felállítom a pályát.

- Rendben szólok neki. Melyik a szobája?

- A folyosó végén jobbra.

A szobaajtó előtt álltam úgy öt percet, mire rávettem magam a kopogásra.

-Gyere! – kiabált Cameron.

-Hali! – köszöntem ahogy benyitottam

-Sara, micsoda meglepetés! Csak nem hiányoztam? Bár megértem én is nehezen bírnám ki ezt a tíz percet nélkülem.

-Hát hogyne, hiányoztál...túl sokat képzelsz magadról Cameron. A húgod szeretné, ha te is játszanál velünk, és azért jöttem, hogy szóljak.