Szikrák a füstben (Michael Jackson Fanfiction)

Prológus

"Fuss Jackson, ha kedves az életed!" - a kiáltás még mindig viszhangzott a fülében. Hangosan és élesen, akárcsak egyvészjelző... Tehát Jackson futott. Futott, ahogy csak bírt, a cipői csattogtak a nedves macskaköveken és ő csak rohant... rohant tovább az éjszakába, mögötte az ugató, morgó és őt üldöző kutyákkal. Akkor még félt. Sőt, rettegett. Féltette az életét, a családját és az elveszett álmait. Akkor még remegve kapaszkodott beléjük, kétségbeesetten hitt benne, hogy még nem vesztek el teljesen... de a szíve mélyén tudta, hogy ezek már csak lassan megfakuló álomképek, amik sosem lesznek újra az övéi. Soha. Egyre nehezebben vette a levegőt. Behúnyta a szemét és imádkozott. Imádkozott az életéért, holott tudta, hogy az már rég nem kedves neki, a legszívesebben eldobná magától, de ez valamiért... mégsem megy neki. Visszagondolt az életére. A hatalmas villára, amiben élt és amit annyira szeretett. Az apjára, aki mindig büszke volt rá, holott alig látta. Akinek meg akart felelni minden áron és aki ellen a legjobban lázadt. Az anyjára, aki sokszor szavak nélkül is megértette a fájdalmát, csak annyit mondott: "Tudod, hogy erős vagy fiam!" és ezzel mindig megnyugtatta.  A húgára, akit mindenkinél jobban szeretett. Az egyetemre, ahol ügyvédnek tanult, az irodára, ahol gyakornok volt, az otthonukra, a saját kutyáikra, amik soha nem üldözték, soha nem akarták elevenen széttépni, a szobalányokra és a komornyikra, a kertre, a gyerekkori szerelmére, a szekrényre, amiben éppen olyan csíkos, fekete öltönyök sorakoztak, mint amit épp most viselt...

A kutyák ugatása halkabb lett, és ő amint tisztes távolba ért, beugrott egy út melletti sövény mögé. Még látta a kutyákat elszaladni a bokor mellet, egyenesen, majd szinte hangtalanul, nekilapulva a téglafalnak oldalazva elindult. Lassan tette meg a lépteket. Azon gondolkozott, hogymihez fog most kezdeni. Huszonegy évesen senkije és semmije sincsen, elveszített mindent. A szíve majd' kiugrott a helyéről. Könnyezni kezdett, a sós cseppek végigfolytak szép, kissé beesett arcán... Az volt az utolsó alkalom, hogy sírt. Eszébe jutott az anyja megnyugtató mondata: "Tudod, hogy erős vagy fiam!"  Tudta. Új életet fog kezdeni! Igen. Ahogy halkan és óvatosan lépdelt, elért egy szűk sikátorhoz. Az éjszaka sötétkékjét szürke füst borította be. Hangos zene szólt. Egy alagsorból jöhetett. Ahogy közelebb ment, a fények és hangok felerősödtek és ő már tudta, hogy jó helyen jár. Magabiztosan megszorította az egyszerű ajtó sima fémkilincsét, hogy lenyomja és végre beléphessen az új életébe, mert érezte, hogy az új élete itt fog elkezdődni, ebben az alagsorban, ezen a napon, 1941. április tizenhetedikén.