Szikrák a füstben (Michael Jackson Fanfiction)

1.fejezet (Valentina)

Chicago, 1947

- Hogy hívnak?- kérdezte az egyik férfi. Miután mind a négy bátyámat lelőtte, nem sok kedvem volt beszélgetni vele. A fehér bőrüléses Rolls Royce kicsit zötykölődött a macskakőveken.

Tíz perc néma csend.

- Azt kérdeztem, hogy hívnak?- szólalt meg újból a magas és elég vékony, fekete hajú férfi, majd kifújta a cigarettafüstöt az ablakon.

- Hagyd már békén Jay.- szólt rá a másik férfi, egy pár centivel alacsonyabb szőke, akinek az egyik szeme kék, a másik pedig barna volt.- Mégiscsak túlzás ennyit kérdezgetni, miután mindnégy bátyját kinyírtuk. A lényeg, hogy a korát legalább megmondta.

- Az a szerencséje, hogy a főnök parancsára nem ölünk nőket és kiskorúakat, ez meg mindkettő.- sziszegte Jay és kipöckölte a csikket az ablakon.

- Nem félek magától.- mondtam nyugodt hangon.

Jay megforgatta a szemeit, de társa szúrós tekintetére nem válaszolt. Pár perc múlva megálltunk. A két langaléta kirángatott a kocsiból és betaszigált egy ajtón, persze hátra kötött csuklóval. Az ajtót egy keskeny lépcső követte, én mentem elöl, a két férfi utánam. Lent, az alagsorban egy kaszinó tárult elém, sárgás fényű csillárokkal, bomló téglafallal, vékony vaslépcsőkkel, érmével működő zenegépekkel, egy színpaddal, egy-két lézengő emberrel. A két kísérőm körülnézett majd egy lépéssel előrébb löktek. Két nő és egy férfi beszélgetett előttünk, egy csoportba verődve. Nekem háttal állt mégis felismertem. Jackson közepes termetű, de vékony, fiatal férfi volt, fehér öltönyben és kalapban. Hosszú, hullámos, fekete haját hátul összefogta. Lassan megfordult és most először élőben, megláttam a hibátlanul szép arcát, sötét szemeit, előkelő, finom ívű száját és a szemébe hulló tincseket. Fényes, kék inget viselt fehér nyakkendővel, amint észrevett minket mosolyra húzta a száját.

- Hogy hívják, fiatal hölgy?- kérdezte. Magas hangja lágyan csengett. Ha nem tudnám, hogy bűnöző, azt hinném, valami rendkívül ártatlan úrifiú. De tudtam. Hét év alatt, a semmiből Chicago legrettegettebb maffiavezére lett. Mindenki ismerte és mindenki félt tőle.

- Valentina Shancez.- feleltem. Tudtam miket tett, gyűlölni akartam, de nem ment. Megbabonázott.

- Hány éves?

- Tizenhét.

- Sanchez... a fivéreknél találtátok?

- Igen.- felelte Jay.

- Rokonságban áll velük.

- Feltehetőleg a húguk.- mondta megint Jay.

Jackson rám nézett a választ várva. A szemében volt valami... kedvesség.

- Az vagyok.- mondtam.

- Mit csináljunk vele?- kérdezte a szőke.

- Bánom is én, dugjátok a pincébe, csak ne sok vizet zavarjon.- sóhajtott a maffiavezér.

- Ne öljük meg, főnök?- próbálkozott Jay.

- Eszetekbe ne jusson, mert akkor én öllek meg titeket, de kegyetlenül. Hányszor mondjam, hogy gyerekeket, nőket és ártatlanokat nem ölünk.- zörrent rájuk Jackson.- A kisasszonytól pedig elnézést a viselkedésükért. Jay és Adam kiváló munkaerők, de sok a levezetetlen energiájuk és rendkívül udvariatlanok.

- Maga sem volt a legudvariasabb, amikor a pincébe akart záratni.- morogtam. 

- Azt kérem tudja be az idegességemnek. Természetesen saját szobát biztosítunk magának, amíg nálunk tölti az idejét.

- Úgy beszél, mint ha önszántamból jöttem volna ide. 

- Van hová mennie?

Nem válaszoltam.

- Na látja. Akkor meg örüljön, hogy nem egy közönséges túszként bánunk magával.- azzal Jackson elfordult. 

A két férfi újra taszigálni kezdett, felvittek három vaslépcsőn, majd elvezettek egy folyosón. A szobám tényleg egy kisebb szállodai szobának felelt meg. Szépen volt berendezve a fenyőzöld selyemtakaróval, lámpabúrával és függönyökkel. Minden más arany színű volt, kivéve egy egy bútor fa részét, ami mahagóniból készült. Kinéztem az ablakon. Chicago fényei tárultak elém. A régi életemnek még egyszer búcsút intettem, majd belegondoltam, vajon milyen lehet majd az új. Mert új életet kell kezdjek. Ha akaratlanul is.