Szikrák a füstben (Michael Jackson Fanfiction)

2.fejezet (Michael)

Leültem egy bárszékre és a lányra gondoltam, akit a fiúk hoztak. Milyen szemtelen... és bártor. Vajon én miért nem voltam ilyen fiatalon? Nagy út volt eljutni eddig. Azzá válni, aki lettem. Tizenhét évesen egy félénk és gyáva, megalkuvó kamasz voltam. És ez a gondolat felettébb idegesített. Szerencsére zárás volt, és a kellemetlen vendégek szépen elszivárogtak. Jay és Adam ma este teljesítették a megbízásukat és végeztek a Sanchez-fivérekkel. Évek óta az ellenséges bűnszövetkezetnek dolgoztak és tették el láb alól több emberemet. Most már nem lesz gondom velük. De azt sosem gondoltam volna, hogy a nyakamba szakad egy újabb felelősség, mégpedig a szemtelen és valószínűleg semmiről sem tudó húguk. Az a jó szívem fog a sírba vinni, hogy nem hagytam a sorsára... mert megtehettem volna. Csak annyit kellett volna mondjak Jaynek, hogy rakja ki az utcára és hagyja ott, majdcsak megoldja az életét. De nem tettem. Nem ment. Az ellentétes híresztelések ellenére nekem is van szívem.

A cipőim halkan koppantak a lépcsőfokokon. Benyitottam a szobájába. Az ágyon ült, abban a szakadt, fehér ruhában, amiben jött. Hosszú, sötétbarna haja rendezetlen kontyba volt fogva. Felnézett rám. A hatalmas, sötétbarna szemekben megláttam valamit... de nem gyűlöletet, amit hasonló esetekben olyan sokszor... valami egész mást.

- Ezentúl tegeződünk.- jelentettem ki.

Valentina bólintott.

- A fürdő szemben van, ruhát a szekréynben találsz.

Újabb bólintás.

- Ha készen vagy, gyere le. Mivel mostantól velünk laksz nem ártana bemutatnom neked mindenkit.

- Rendben.

Pár percig csak álltam az ajtóban és néztem.

- Mr.Jackson, köszönöm, hogy nem hagyott magamra.- mondta halkan.

- Michael.- javítottam ki.

Újból bólintott, én pedig úgyéreztem mindjárt megőrülök, ha folytatja. Sóhajtottam.

- Leülhetek?

- Persze.- mondta majd arrébb húzódott.

Leültem mellé az ágyra és újból végig néztem rajta. Olyan elveszettnek... olyan magányosnak tűnt. Persze ez érthető, hiszen nem volt senkije. Senkije az ég világon. Magára maradt, a fivérein kívül azelőtt sem volt más rokona. Most pedig őket is elvesztette. Hála nekem. Szívtelen vagyok.

- Gyűlölsz?

- Kicsit.- vonta meg a vállat.

- Érthető.

Szünet.

- Félsz tőlem?- kérdeztem.

Megrázta a fejét. Mit ne mondjak nem túl beszédes.

- Tudod, nekem is sok mindennel meg kellett küzdenem. Én is veszítettem el olyanokat, akiket szerettem. Nem tagadom le egyetlen bűnömet sem. Gonosz vagyok. Mert ilyenné tett a világ.

Valentina megfogta a kezem.

- A világ kegyetlen.- mondta és nagy fekete szemével az enyémekbe nézett.

- Lehet. Veled biztosan. Azért lenne hova menned, ha kiraknálak?

- Biztos találnék valami helyet magamnak. De azért ne rakj ki.

Pár perc szünet. 

- Michael...

- Igen? 

- Ugye azért vigyázol rám, ha már kinyírattad a bátyáimat? 

- Vigyázol te magadra.- nevettem.- Egyébként ha kell megvédelek. De nem nagyon törtél össze, ahogy ilyenkor egy kamaszlány összetörne. 

- Mexicóban megtanítottak rá, hogyan éljek túl bármit. 

Egy pillanatig csak ültünk dermedten. Aztán bement a szobából nyíló fürdőszobába. Pár perc múlva hallottam a víz csobogását végül kijött a lány egy rövid, arany ruhában, ami tökéletesen illett az alakjára, csak egy kicsit... kihívó volt. 

- Nem lesz ez túl rövid?- vontam fel a szemöldököm. 

- Mi vagy te, az apám?- kérdezte csípőre tett kézzel.

Erre nem tudtam mit szólni, így kínomban elnevettem magam. Ő belém karolt és úgy indultunk le a lépcsőn.