A fájdalom tengerében (Loki fanfiction)

Prológus

Felhúzott térdekkel ültem a lerombolt házunk tövében, és sírdogálva néztem, ahogy a tűz felemészti az én hőn szeretett kis falumat. Pár órával azelőtt még boldogan játszottam a barátaimmal, de abban a pillanatban már mindnyájan a halálé lettek. Az a nő csak jött, és oktalanul elpusztított mindent és mindenkit aki, vagy ami valaha fontos volt számomra, és én nem tehettem semmit. Egyszerűen lefagytam és gyáva nyúlként húztam meg magam a fal mellett. Végül is mit is tehetett volna egy öt éves? A szívem egyre gyorsabban dobbogot, és minél több ember halálát néztem végig, annál nagyobbá nőt a bennem szunnyadó gyűlölet. Férfiak tették félre a becsületüket, hogy megölhessék a "boszorkányt" - már, ahogy ők nevezték - és kardot rántották ellene, de egyikük sem ért fel az erejéhez.

Éppen az utolsó ember torkát metszette el, mikor hirtelen egy fénycsóva csapódott a földhöz, ezzel egy félméter mély lyukat vájva belé. A sugárból először egy félszemű, ősz, komoly képű férfi lépett ki, majd két - nála jóval fiatalabb - különleges ruhát viselő alak. Az első szőke hajú, jól megtermett ember volt. Piros köpenyt viselt egy elég nehéznek tűnő páncélzattal, és kezében egy pörölyt tartott. A második, a nyaka közepéig érő, fekete haját, hátrafésülve hordta. Arca nem volt túlzottan telt, de azért nem is a csont sovány, behorpadt fajtából származott. Zöldeskék szemében a tűz tükröződött. Ruháján, amelyen több tucat csat, öv helyezkedett el, a zöld - ezüst- fekete színkombináció uralkodott. Szörnyülködve nézett körbe a helyszínen, és mikor meglátott, egy szánakozó pillantás kíséretében felém vette az irányt. "Maradj itt, mindjárt vissza jövök!"- súgta oda nekem és azzal rám terítette az egyébként bokájáig érő kabátját. A társai után futott, majd a nő felé fordult.

Láttam, hogy az a kettő akivel érkezett, valamit kiáltanak a gyilkos felé, de az csak gúnyos mosolyra húzta vérvörös ajkait, majd tekintetét rám szegezte. "Egy még maradt." - olvastam le szájáról a nyugtalanító kijelentést. A férfi, aki az előbb kedvesen bánt velem és betakart, most aggódó pillantás lövelt felém. Be kell valljam, abban pillanatban legszívesebben feladtam volna; de ahogy Ő ott állt, és féltően kitárta a hozzám közelebb lévő karját védelmezésképpen, az valahogy megfogott. Látni akartam, ahogy a szemeim előtt lévő három férfi megöli a nőt, és az többé nem árthat senkinek. Hallani akartam a félelemmel és fájdalommal teli sikolyát. A vére fröccsenésének lágyan ringatózó dallamát. Szerettem volna azt hinni, hogy, majd az a valaki, aki a szememben akkoriban hatalmasnak tűnt, nyer a társaival együtt és nevetgélve bejelentik, hogy a szüleim, a barátaim, és az ismerőseim csak nagyon mélyen alszanak. Tudtam, hogy ez csak egy ábránd, de tényleg látni akartam mindezt.

Léptek hangja keveredett a tűz pattogásával, ráeszméltem, hogy felém közeledik. A szívem a lehető legerősebben kalimpált, a pupillám kitágult és torkomban egy méretes gombóc foglalt helyett. Valamit tennem kellet, és azt is tudtam mit. A zsebemben mindig volt egy kisebb bicska, amit még az anyai ágamról való unokatestvéremtől kaptam. Persze titokban, mert nem hiszem, hogy édesanyám repdesett volna az örömtől, ha megtudja, hogy az öt éves kislánya ilyen veszélyes tárgyat hord magánál.

Előrántottam a zsebemből az eszközt és a ház falába vájtam. Gondolom sokan nem értitek, hogy erre miért volt szükség, de én igen. A falban egy porhoz hasonló anyagot rejtettek kisebb bőrzacskókban, mely azt a célt szolgálta, hogy megvakítsam ellenségemet. Sietve meglazítottam a kötést az összesen, majd elszánt tekintettel a boszorkány felé fordultam, aki éppen a három idegennel küzdött. A remény melengető érzése futott át a szívemen, mikor megláttam vérző orcáját. Habár csak egy apró kis vágás mutatkozott meg, az egyébként makulátlan bőrön, úgy éreztem, hogy Nekik lehet esélyük. A nő elégedett arca is eltorzult mikor rájött, hogy ellenfelei nem ugyanazon a szinten vannak, melyen a falubeliek voltak, és egy levél forgatag közepében eltűnt, mintha nem is lett volna.

A rajtam elterülő kabát gazdája, szaporán vette a levegőt. Nem sokat láttam abból amit csináltak az alatt az idő alatt amíg én kiszedtem a falból az erszényt, de bizonyára megerőltető volt a tevékenység, hiszen a két - nála sokkal izmosabb - társa is lihegve nézte a gyilkos hűlt helyét.

Egy idő után az egész társaság felém vette az irányt és mikor hozzámértek részvéttett nyilvánítottak, majd próbáltak egy kis lelket önteni belém. Megkérdezték, hogy van - e még élő rokonom, ismerősöm akihez mehetnék. Szerencsémre emiatt nem kellet aggódnom, mert édesapámnak kint sok barátja volt és a legtöbbjüket személyesen is ismertem, illetve szerettem. Azonban az kérdéses volt, hogy abban a lelkiállapotban egyáltalán feltudtam - e állni. Miután megnyugtattam őket olyan szavakkal, amiket én sem hittem el, felálltak, majd egy mosoly kíséretében pár méterrel odébb álltak.

Hirtelen szöget ütött a fejembe a felismerés, hogy még mindig az egyik megmentőm ruhájával vagyok bebugyolálva, így nagy nehezen feltápászkodtam és a férfi felé vettem az irányt. Éppen jókor nézett hátra és egy kedves mosoly kíséretében megszólalt: "Hagyd csak! Hideg van a bolygótokon.". Elpirulva motyogtam egy köszönöm-öt, majd hátráltam pár lépést.

A szőke, megmentőm felé kiáltott egy nevet, hogy ugyan siessen már, mert mást is el kell intézniük. Ő pedig kedvtelenül elhúzta a száját, majd miután megpaskolta a fejbúbomat az újra megjelent fénysávhoz futott. Mielőtt elment egy utolsó intést megengedett magának, ami boldogsággal töltötte el a szívem.

A neve Loki, jéghideg a keze, és nagyszívű. Mindössze ennyi információ állt rendelkezésemre öt évesen az első, és egyben utolsó szerelmemről.

Sokáig maradtam a fénycsóva helyén arcommal az ég felé nézve, miközben a hópelyhek gyengéden hullani kezdtek. Talán így siratta meg az ég az elhunyt hőseinket.