A fájdalom tengerében (Loki fanfiction)

3.

"Jobb egy határozottan meghozott hibás döntés, mint egy habozás miatt örökre elszalasztott lehetőség. " 

- Jack Whyte

A reggel eljövetelével nem éreztem magam kipihentnek. A szemem csak nagy nehézségek árán tudtam kinyitni, ráadásul olyan sötét karikák övezték, hogy első ránézésre akár egy ronda, génmanipulált pandának is elmehettem volna. A hajam összekócolódott, úgy állt, mint a szénaboglya, a nagy része kiszabadult a hajgumi fogságából. Arcomon, a hasamon és a végtagjaimon az ágynemű gyűrődéseinek nyomát viseltem. Ha már a gyűrődésnél tartunk, a ruháim is ugyanolyan ramaty állapotban voltak, mint gazdájuk.

Körülbelül tíz percen keresztül lustálkodtam az ágyban az előbb felsorolt problémáimra hivatkozva. Szinte már hiányoztak az unszoló szavak otthonról. "Emma, kelj már fel! Ágyba reggelit ne hozzak?"- szokta kiabálni a reggeli ügyeletes fél órával az ébresztő előtt. Ezt hívják honvágynak?

Felkeltem és odasétáltam a szekrényhez, majd erősen belevertem a fejem, hogy megakadályozzam a feltörni készülő érzéseket. A módszer bevált, azonban erős fájdalom kísérte. Egy köhintést hallottam magam mögül, ezért a homlokomat dörzsölgetve a hangirányába fordultam.

- Ezt miért csináltad? - kérdezte az ajtóban álldogáló férfi. Szőke, katonásra nyírt haja volt. Arcát határozott, szigorú vonások övezték, ennek ellenére egyáltalán nem tűnt ellenszenvesnek. Ajkait összeszorította; látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja ki nevetés nélkül. Bár nagyon küzdött ellene, izmos vállai és mellkasa meg-meg rázkódtak. Elpirultam a szégyentől és tekintetem a földre szegeztem.

- Csak felébresztettem magam - válaszoltam, és közben reflexszerűen fejemhez kaptam, hogy ujjam köré tekerhessem egyik meggyötört hajtincsem.

- Tényleg? Elég érdekes módon teszed. - Most már kitört belőle a röhögés és kezével az ajtófélfának támaszkodva hajlongott.

- Szóval ki...? - akartam kérdezni mikor rendeződött a légzése, de közbeszólt.

- Emma? Igazam van? - Bár már nem hahotázott, egy apró mosoly továbbra is ott lapult a szája szélén. - Azt mondták szóljak, hogy jöhetsz reggelizni. Eljutsz odáig magadtól vagy velem jössz?

- Elboldogulok, köszönöm szépen - bólintottam. A nyilvános evés gondolata felkavarta a gyomromat. Tudniillik sosem szerettem emberek közt lenni, főleg, ha azok magas létszámban voltak. Egyszerűen aggodalommal töltött el a tudat, hogy mások látnak. Vajon mit gondolnak rólam? Nem beszélek túl hangosan? Biztos, hogy illően beszéltem velük? Ugye nem mondtam semmi furcsaságot? Min nevetnek ennyire? Valamiről biztosan lemaradtam. Ha ezt a poént elsütném, vajon nevetnének, vagy csak kínos csendben ülnének? Válaszoljak bővebben a kérdéseikre? Ezek, és az ezekhez hasonló kérdések mindig szorongással töltöttek el. Általában, ha ilyen helyzetbe kerültem csak csöndesen ültem a sarokban néhol fel-fel kapva a fejemet egy beszélgetés foszlánynál, vagy ha kérdeztek. Bárhogy is, a kényelmetlen érzésektől sehogy sem tudtam megszabadulni, még ha észre se vették a jelenlétemet, én akkor is úgy éreztem, hogy több száz szempár szegeződik rám. Nincs mit rajta fényezni, kimondom, enyhén félénk voltam.

A férfi egy bólintás után sarkon fordult és csendben visszaindult. A szobára nyomasztó csend telepedett, aminek köszönhetően az agyamban a kerekek mozgolódni kezdtek. Képek villantak be a tegnapi skype beszélgetésből; Barnabás meglőtt lába, a fegyverek fülsiketítő hangja, a vérfoltok a falakon. Tenyerem a számra tapasztottam és összegörnyedtem a földön, az emlék hatására folyni kezdtek a könnyeim. Számtalan kérdés fogalmazódott meg elmémben abban a pillanatban, de senki, aki a közelben lett volna nem válaszolhatta meg őket. Vajon kik támadták meg őket? Kik nyertek? Az itteniek tudnak róla? Itt megálltam. Nem, egyáltalán nem biztos, hogy tudnak róla, hiszen nem értesítettem őket, mikor kellett volna. Az én hibám, mert a családom helyett egy ismeretlennel való találkozást választottam. Szörnyű ember vagyok! Hogy tehettem?! Azonnal cselekednem kell - gondoltam, majd nagy nehezen állásba küzdöttem magam. Most már nem érdekelt a külsőm, csupán a könnyeket töröltem le arcomról, majd a tegnap bemutatott helyiség felé vettem az irányt. A férfi szavai alapján arra következtettem, hogy többen eszünk egyszerre, így jó okom volt azt hinni, hogy Coulson is ott lesz.