A fájdalom tengerében (Loki fanfiction)

2.

"Mikor a remény már sokadszor felcsillan, majd az ember szeme láttára hirtelen szertefoszlik, nehéz megbékélni az újabb kiábrándulással."

- Andrej Gyjakov

A számomra kijelölt szobában feküdtem, és csak arra gondoltam, amit Bruce állított a Loki által elkövetett bűnökről. Nem tudtam, és nem is akartam elhinni, azt, amit mondott. Mégis mi okból hittem volna neki, meg az idióta társainak? Lehetetlennek tartottam, hogy a férfi -, aki olyan lágy mosollyal rendelkezett, hogy már-már elolvadt tőle az ember - bántott volna bárkit is. Hazudnak. Számomra ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. Nem ismerem, hisz eddig csak egyszer találkoztunk -, illetve most már a második alkalom is megvolt -, de ...

Aztán rájöttem, hogy ott volt az a de. De engem megmentett tizenhárom évvel ezelőtt? De én hősként tekintek rá? Hirtelen belém csapott a könyörtelen felismerés. Tizenhárom év hosszú idő. A világ összes élőlénye megváltozik. A gyerekek fenőnek, a felnőttek megöregednek. A magvakból fák lesznek, a fák idővel egyre több ágat növesztenek. Az állatok neveltekből nevelőkké cserepednek. Az egykor a gyönyörűséget és a tisztaságot jelképező virág elhervad. A legrosszabb pedig annak a tudatában lenni, hogy a ragadozók is voltak egyszer ártatlanok.

Megmakacsoltam magam és felálltam. Kapcsolatba kéne lépni Bálinttal, talán ő is tudna mondani erről valamit. Keresni kezdtem a tárgyalótermet, gondolva, hogy mint nálunk, majd itt is ott fog ücsörögni az intézmény fejese. Habár az egész repülőt körbe jártam érte, mikor ráleltem a teremre az üresnek bizonyult.

- Látom körülnéztél - mosolygott rám Hill. Arcán látszott, hogy nem haragszik rám, sőt grimasza sem a kényszer műve volt.

- Igen. Ami azt illeti éppen Fury-t keresem. - Halkan beszéltem, mint mindig, amikor idegen társaságban voltam.

- Miről lenne szó? Hátha segíthetek neked!

- Szeretnék beszélni az országomban lévő S.H.I.E.L.D ügynökséggel. Sokat jelentene. Tudna nekem segíteni? - kérleltem, miközben kezeimet összetéve kiskutyaszemekkel bámultam rá.

- Nincs telefonod vagy laptopod?

- Nem tarthatok, mert megmérgezné az agyamat, Legalábbis otthon ezt mondták. - Hevesen és sürgetően csóváltam a fejem, jelezve, hogy tényleg segítségre lenne szükségem. Egy mély levegővétel után Hill csípőjére tette a kezét.

- Rendben, de csak reggel. Gondolom nem akarsz senkit zavarni ilyenkor. Még az éjszakaisok sem biztos, hogy képesek lennének rád figyelni álmosan. Gyere, szerzünk neked egy laptopot a tartalékból! - indult meg. Egy darabig el gondolkodva álltam. Éjszaka? Amikor az utolsó termet néztem át még csak délután négy óra volt. Hosszú másodpercek után végre eszembe jutott a magyarázat. Időeltolódás. Valószínűleg, azért nem tűnt fel, mert aludtam a repülőgépen.

Nyugtázva a dolgot utána akartam menni, de hirtelen neki ütköztem valakinek. Egy vörös hajú nő bámult le rám. Miután jól megnézett magának tekintete Hill-re vándorolt.

- Mi van? Most már bébiszitter is vagy? - gúnyos mosolyra húzta száját, és bocsánatkérés nélkül tovább ment. A velem maradt ügynök megforgatta a szemeit, oda sietett hozzám és felsegített.

- Ez ki volt? - suttogtam, miközben néztem egyre távolodó alakját.

- Ne is foglalkozz vele! Egy nagy, büdös ... - Volt egy olyan érzésem, hogy direkt beszélt ilyen hangosan. Valószínűleg azt akarta, hogy a másik meghallja, amit mond, mert mikor az megfordult Hill-nek önelégült mosoly terült el arcán.