A fájdalom tengerében (Loki fanfiction)

4.

"Senki sem választja magának az életét. (...) Az úgy van, hogy az ember döntéseket hoz, azután azok hoznak döntéseket. A döntései döntenek."

Egy magas, vékony, göndörhajú férfi rontott be az ajtón, oldalán egy tömzsi, ízléstelen mintájú kötöttpulcsit hordó férfival. Az előbbi, mintha meg sem látott volna, körbenézett a szobában, míg a másik felém intett egyik kezével.

- Sherlock, nem ezért vagyunk itt! - fogta meg sálánál fogva az alacsony termetű a társát, mire az kedvtelenül a férfi felé fordult.

- Tudja, John, a vallatásnál fontos, hogy felmérjük a környezetet, mert... - kezdett volna bele a Sherlocknak nevezett idegen, de közbe szóltam.

- Elnézést, nekem azt mondták, hogy csak holnap kérdeznek ki -dadogtam angolul. Vártam a választ, de az jó ideig nem jött. Végül a göndörhajú elém guggolt, és fürkészően a szemembe nézett.

- Talán gond, hogy most jöttünk? Csak nem aggódsz valami miatt? Mondjuk mert ennyi idő alatt nem tudtál kidolgozni semmiyen történet arról, hogy miért nem jelentetted még tegnap este a támadást? Vagy mondjuk emiatt? - ragadta meg Loki köpenyét, mire leütöttem a ruhadabról a kezét. Elégedett mosoly húzódott el arcán.

- Isten szerelmére, Sherlock! Ez csak egy gyerek! A feladatunk az, hogy kikérdezzük, és nem az, hogy lelkinyomorékot csináljunk belőle - tört ki John, akinek mértéktelenül hálás voltam amiért félbeszakította a jelenetet. Ő is oda jött hozzánk, aztán valamivel kedvesebb hangon felém fordult.

- Mondd, mi történt tegnap este? - kérdezte.

- Skype-olni próbáltam az otthoniakkal, de mikor végre sikerült volna felvenni a kapcsolatot velük, lövéseket hallottam... Meglőtték...- a hangom elcsuklott és szemem ismét könnyezni kezdett.

- Kit? Kit lőttek meg? - kérdezte John miközben próbálta felvenni velem a szemkontaktust.

- Barnabást! - Eddig bírtam. Szipogni kezdtem és térdemet felhúzva a fejem köré kulcsoltam karjaim. 

- Jesszusom! John hallgatassa már el! Hasztalan és még lármás is! - masszírozta halántékát Sherlock. John rosszalló pillantást vetett rá, de társát ez nem hatotta meg csak értetlenül nézett vissza. A kötöttpulcsis felállt és határozottan az ajtó felé bökött mutatóujjával. Sherlock felfújta arcát, mint egy ovis és kitrapogott a szobából, társa pedig dühösen követte egy ajtó bevágás kíséretében.

- Huh, hát ez meleg volt - hallottam meg Loki kacaját a hátam mögül. - Hol is tartottunk? Oh, igen. A bosszú. Volna számodra egy javaslatom.

A férfi körül járt engem, majd megállt és egy féloldalas mosolyt villantva rákezdett:
- Segítsünk egymásnak! Te kiengedsz a kalitkámból, én pedig elárulom a nő nevét. Mindenki nyer és mindent, amit tudok róla! Mit szólsz? Megegyeztünk?

- Meg a nyavalyát! - Dühösen hátatfordítottam neki, de ő továbbra sem tágított.

- Miért nem? Gondolj csak bele! Végre békére lelhetnének a halottjaid. Hát nem erre vágysz?

- Egyszer már előtérbe helyeztelek a S.H.I.E.L.D-del szemben, mégegyszer nem fog előfordulni. Nem hibázok többet. - Mélyen a szemébe néztem, hogy éreztessem vele, komolyan gondolom, amit mondok. Hazudtam, nem csak neki, hanem magamnak is. Saját magamért árultam el a bajtársaimat, de jobb érzés volt őt hibáztatni a bűnömért. Kék szeme a télre és az azt kísérő jégcsapokra emlékeztetett, ennek ellenére mégis melegséget árasztott magából, ami kissé elbizonytalanított a döntésemben. Ha üzletember lett volna, bizonyára a szakmája legjobbjai közé tartozott volna ezzel a tulajdonságával. Felkapta az ágyon heverő köpenyt és az arcomba tolta.