A fájdalom tengerében (Loki fanfiction)

1.

"Lehetséges, hogy ki lehet valakit emelni a saját életéből, majd lepottyantani őt egy idegen hely közepére, és az illető teljesen másmilyennek fog tűnni. De még ha így is alakul, az adott személy valójában nem változik meg, csak más a környezete."

- Jennifer E. Smith

*13 évvel később*

Tudjátok, nem sorolhatunk a legjobb dolgok közé egy titkos szervezetnél való felnövést. Márpedig én egy ilyen helyen éltem le életem egy igen jelentős részét. Nem mintha olyan rossz sorsom lett volna, hiszen a ruhát, a tanulást és az ételt is nekik köszönhettem, de sok dologban szigorúak voltak. Velem egykorúakkal nem beszélgethettem, reggel hat órakor felkelés volt, tizenöt percnyi időt kaptam minden étkezésre, amiket mindig edzés követett, amit este nyolckor, kötelezően, ki is kellet pihennem. A könyveimet és az úgy nevezett zsebpénzemen vett filmeket gyakran átnézték, és ha rám nézve káros hatású tartalmat találtak benne elkobozták. Szerencsére a slash irományaimat sosem találták meg. Legalább is reménykedem benne, hogy nem hagytam ott egyet sem mikor elhagytam a bázist. Na, de erről essen szó inkább később.

Az egyik nap a S.H.I.E.L.D. magyarországi állomásának tágas fő folyosóján járkáltam fel - alá, várva, hogy a pár napja kiosztott küldetésen részt vettek "haza" térjenek, mikor egy öltönyös férfi lépett rá a nem olyan régen csempézett padlóra.

Pataki Bálint, az országunk S.H.I.E.L.D -es képviselője.

Mint mindig most is kávéfolt éktelenkedett méreg drága nadrágjának combrészén. Sörhasán a gombok feladták a harcot és kigombolták magukat. Ismét túlzásba vitte a nassolást. Haja, feje búbján, megmakacsolta magát és az összes hajszált rávette, hogy szállingózzon le onnan. A kopasz kör körül, viszont még megmaradt frizurája egy darabja.

Kedveltem a férfit. Olyan volt számomra, mintha az apám lenne, de ezt persze csak gondoltam. Nem mertem volna hangosan kijelenteni, a szemébe mondani.

Valami miatt idegesnek tűnt, szóval úgy döntöttem rákérdezek. Kellemesnek vélt tempóban megindultam felé.

- Szia! Baj van? - érdeklődtem. A legtöbbször nehezemre esett felnőttekkel beszélni, nemhogy tegezni őket, de ő más volt. Kinézete ellenére nem volt egyfolytában komor vagy mérges. Nem kiabált le olyan egyszerű dolgokért, hogy fordítva raktam vissza a tejet a hűtőbe és hogy nem vetettem be az ágyamat. Habár megjegyzem az utóbbi előírás volt, megérdemeltem volna.

Amint meghallotta a hangomat felém kapta a fejét és rám szegezte tekintetét.

- Emma! El kell tűnnöd innen! - Meglepetten hátraléptem egyet, majd értetlenül rábámultam.

- Miért? Hova? Emlékeztetnélek rá, hogy árva vagyok! Felfogtad, hogy ez mit jelent? Nincs hova mennem - fakadtam ki annak ellenére, hogy nem akartam, és abban a pillanatban meg is bántam a tettemet. Nem volt szándékomban így viselkedni vele vagy bárki mással, egyszerűen csak megrémültem. Tudtam milyen kint egyedül, elveszve bolyongani a sötétben, éreztem az éjszaka csípős, jéghideg szeleit, de ami a legszörnyűbb volt, hogy minden reményem odalett csupán egy hónap alatt. Igen, mindössze harminc napig voltam az utcán, mégis, olyan érzés töltött el, mintha egy életen át ott feküdtem volna a hideg járdákon, várva, hogy meghaljak.

Mint ahogy megígértem megmentőimnek útra keltem, hogy felkeressem apám barátait, de azzal nem számoltam, hogy tulajdonképpen még nem jártam egyikőjüknél sem. Egyszerűen elfelejtettem nekik megemlíteni ezt az igen fontos részletet. Sokáig vándoroltam a faluk és városok között, de sehol sem hallottak azokról az emberekről, akikről érdeklődtem. Persze ez nem is csoda, nem voltak túl nyitott emberek. Így, ha a S.H.I.E.L.D. emberei nem találnak rám a semmi közepén, egyedül haltam volna meg egy erdő melletti útszélen.