Ígérem/Befejezett/

Egy

A szobájában ült, az ablak elé állított hintaszékben. Már kilenc teljes órája ült ott mozdulatlanul, csak a hintaszék ritmusos ringatózása zökkentette ki néha-néha a dermedt testtartásából.
A szemei üvegesen meredtek a fagyott ablaküvegen túlra, az egyre sűrűbben szállingózó hópelyhek irányába.

Visszajövök mielőtt lehull az első hó.

Visszhangzottak a fejében Jungkook négy hónappal ezelőtt elhangzott szavai.
És lám, havazott, lehullott az első hó. Majd a második, a harmadik, a negyedik és most....az ötödik is. Jungkook azonban sehol sem volt.
Még mindig tisztán éltek benne Jungkook mogyoróbarna szemei, az ellenállhatatlanul édes mosolya, és a sötétbarna fürtjei, amik a szemébe lógtak. Ahogy ott állt előtte azon a forró, augusztus végi napon a tóparton.

-Ne aggódj, Tae. Nem örökre megyek el, csak amíg a helyzet le nem csillapodik. Amíg anyám nem fogadja el a kapcsolatunkat, addig sajnos nem maradhatok itt, mert....
-Nem érdekel az anyád! - csattant fel Taehyung. -Nem azt mondtuk neki, hogy összeházasodunk, vagy elköltözünk a holdra és többet vissza se jövünk, az istenért!
-De tudod, hogy neki már ezt is nehéz elfogadnia - mondta Jungkook egyre elhaló hangon.
-Egy kicsit azért próbálkozhatna - dünnyögte Tae és a hangja sokkal nyugodtabb volt, mint egy perccel azelőtt.
-Próbálkozik ő, hidd el, de ezt azért nem olyan könnyű mindenkinek megemészteni.
-Apádnak mégis sikerült. Ahogy az én szüleimnek is. Akkor anyád miért nem tudja két hónap után elfogadni, hogy a fiának barátja van?!
-Hát talán ezért. Mert barátom van és nem barátnőm - szorította meg Taehyung kezét és édesen elmosolyodott, de a másiknak fagyos maradt a tekintete. Ő nem bírta elfogadni azt az apró tényt, miszerint a barátja anyja el akar költözni, csak azért, hogy ők többet ne találkozhassanak. Tae tudta, hogy ezért van ez az egész költözéses cucc, bármennyire is tagadta Jungkook.
-Ha szeretne téged, a boldogságod lenne a legfontosabb a számára és nem a saját jólléte - közölte Tae egyenesen Jungkook szemeibe nézve.
A fiatalabbik arcáról eltűnt a mosoly, és elengedve Taehyung kezét arrébb lépett.
-Az anyám szeret engem - suttogta. -Jobban, mint azt hiszed.
-Akkor miért akarja, hogy elköltözzetek? Jó távol tőlem? Miért nem maradhatsz itt, az apáddal, a közelemben?
-Mert...-Jungkook nagyot nyelve rázta meg a fejét. -Nem tudom. - Felelte végül.
-Undorító, amit az anyád művel! - Taehyung tudta, hogy túl messzire megy, és később majd megbánja a szavait, de ott, akkor, olyan dühös volt, hogy senki sem állíthatta volna meg.
-Tae, nézd, én tudom, hogy nehéz neked, mert nekem is szörnyen az! - tört ki Jungkookból. -Azt hiszed, hogy nekem olyan könnyű?! Mást sem szeretnék jobban annál, minthogy veled legyek, de így csak megnehezíted a dolgomat! - a második mondata után már záporesőként potyogtak le Jungkook arcán a könnyek.
-Jungkook, én....sajnálom, amit az előbb mondtam - lépett közelebb Tae, immáron bűnbánó arckifejezéssel.
-Ne sajnáld - törölte meg Kook az arcát. - Ne sajnáld, mert igazad van.
Taehyung arcán egyszerre keveredett a szomorúság, fájdalom és döbbenet elegye.
-Az anyám egy szörnyű nő - folytatta Jungkook, a földet bámulva. - Nincs mentségem arra, amit művel, de a nevében is bocsánatot kérek tőled mindazért amit tett, tesz, és valaha is tenni fog. Sajnálom, Kim Taehyung. Szörnyen sajnálom.
Taehyung alig bírta visszatartani a könnyeit.
-Ne kérj bocsánatot senki nevében, Jungkook - morzsolt el egy könnycseppet. - Neked nincs miért sajnálkoznod, nincs miért bocsánatot kérned, de főleg nincs okod rá, hogy más tette miatt érezd magad rosszul.
Taehyung odalépett a fiúhoz és szorosan átölelte. Nagyon sokáig álltak ott, egymás karjaiba fonódva, arcukat a másik vállába fúrva, elfelejtve egy kis időre a gondjaikat. Mert bármekkora gyűlöletet is érzett Taehyung Jungkook anyja iránt, akkor, abban a percben elnyomta ezt az érzést egy hárpia törékeny, jószívű és tökéletes fia iránt érzett végtelen szeretete.
-Megpróbálom meggyőzni anyámat, hogy minél előbb jöjjünk vissza - szólalt meg Jungkook váratlanul, Tae fülébe suttogva. - Visszajövök mielőtt lehull az első hó. Ígérem.

De azon a december végi napon, ahogy Tae ott ült az ablak előtt, kisírt szemekkel, azok a szavak nem tűntek többnek üres, semmitmondó ígéreteknél.