Ígérem/Befejezett/

Kettő

Valaki kopogott a szobája ajtaján. Így, Karácsony táján akárki, bármelyik rokon, vagy barát lehetett volna, nem lett volna meglepő, Taehyung mégsem lepődött meg, mikor az édesanyja lépett a szobába.

-Kisfiam - szólt bár válaszra nem számított és nem is kapott. - Nem akarsz vacsorázni? Már mindenki elment, ehetsz egyedül.

Taehyung szótlanul ringatózott a hintaszékben, nem szólt egy szót sem. Csendben volt, ahogy az elmúlt négy hónapban mindig.
Az édesanyja szomorkás mosolyra húzta a száját és már megfordult, hogy abban a tudatban hagyja el a szobát - a fia állapota nem javul. Négy hónapja stagnál. De akkor valami furcsa nyöszörgés félét hallott a háta mögül és futott, szinte repült a fiához.

-Mondani szeretnél valamit, kincsem? - guggolt le elé csillogó szemekkel, izgatottsággal és aggodalommal telve.

-A...ny...a - dadogta Taehyung, mivel négy hónapnyi konok csend után mindannyiunknak nehezére esne a beszéd.

-Igen?

-Ne...em...j...jö...n...vi...ssza...i...iga...z?

Az anyuka kezei egy pillanatra megremegtek, és becsukta a szemét pár másodpercre. Számított ugyan effajta kérdésekre, de nem most, nem ilyen hamar. Taehyungnak nem ilyeneken kéne aggódnia, nem másokkal kéne törődnie azután, ami történt vele....Ez nem helyes. Ő nem akart rosszat a fiának soha, de - habár nem tudhatta - elkövette élete legnagyobb hibáját.

-Tudod kisfiam, az emberek nagyon sokszor felelőtlenül ígérgetnek és nem törődnek azzal, hogy másoknak mekkora fájdalommal járhat mindaz, ha nem tartják be. Ilyenkor a legtöbb, amit tehetsz az, ha tovább lépsz - formálta a szavakat, egyenként, megfontoltan ejtette ki őket, mégis olyan sebet okoztak, amit nem lehet meggyógyítani. Csak egyféleképpen.

Taehyung szemében mérhetetlen szomorúság tükröződött és valamiféle megmagyarázhatatlan, emberfeletti erő kezdte fojtogatni. Alig kapott levegőt, mégis próbált közömbösnek látszani, nem megfulladni a fojtogató sírástól és a szavaktól, amely talán ezerszer sebzőbbek voltak bármilyen kardnál.
Ezt tette volna Jungkook? Csak kihasználta? Ígéretet tett az első olyan dologra, ami eszébe jutott, aztán egyszerűen itthagyta őt? Tényleg üres ígéretekkel áltatta volna?
De ez nem egyezik meg a viselkedésével. A búcsúzásukkor is olyan szomorú volt.

-Hé, Tae! Ne sírj!
Taehyungék háza előtt álltak, azon az augusztus végi, perzselően forró délutánon. Jungkook aznap egész nap náluk volt, igyekeztek kihasználni minden együtt töltött percet, hogy legyen mire emlékezniük, ha már nem lesznek ott egymásnak.
Tae egész délelőtt örömmámorban úszott - madarat lehetett volna fogatni vele. Jungkookkal órákon át nevetgéltek, önfeledten szórakoztak, néha belefeledkezve a másik puha ajkaiba, elveszve az illatában, beletúrva a hajába. Nem létezett számukra senki a másikon kívül. De aztán, az órák múlásával együtt elérkezett a búcsúzás pillanata is. Fájdalommal telve, elűzve a boldogság csodás, meghitt óráit, akár egy szörnyeteg, felfalta a kincset érő időt, kegyetlenül szembesítve az igazsággal. Mert az ember legnagyobb ellensége az idő. Olykor túl kevés adatik belőle. És nem becsüljük meg eléggé.
És most, ahogy ott álltak a ház előtt, Jungkook anyjának türelmetlen dudálásával karöltve, Tae úgy érezte, nem becsülte meg eléggé a Jungkookkal töltött időt. Mert ki tudja, mikor lesz rá lehetősége újra? Nem csoda hát, ha kigördült egy könnycsepp az őzikebarna szemeiből.
-Tae, semmi baj! - Jungkook igyekezett erősnek látszani, de a hangja elcsuklott és a szemében könnyek csillogtak. - Nem szabad sírnod, hallod? Én is sírni fogok! Azt nem akarhatod....-csuklott el a hangja.
-Jungkook - nyögte Tae elfúló hangon. - Ne hagyj itt, kérlek!
-Tudod, hogyha tehetném, itt maradnék Veled, örökké. De az anyám miatt nem lehet. Kiskorú vagyok, sajnos nem dönthetek még önállóan. Ha anya azt mondja megyünk, akkor megyünk. Képes lenne beperelni apámat, ha itt maradnék vele.
-Nem kedvelem anyukádat - szúrta oda Tae sírós hangon.
-Tudom - nevetett lágyan a fiatalabb.
A párbeszédet egy hosszú, fülsértő dudálás szakította félbe. Taehyung felhorkant és hátra se fordulva emelte fel a középső ujját.
Jungkook hitetlenkedve felnevetett. Egy pillanatra mindkettejük arcán újra felvillant egy mosoly, de egy percnél nem tarthatott tovább.
-Mennem kell - suttogta Kook és Taehyung nyaka köré fonva a karjait magához vonta és az ajkaikat egymásra tapasztva adott át minden benne kavargó érzelmet, ki nem mondott szót, elsuttogott titkokat. Taehyung próbálta viszonozni a gesztust, de keserűségen kívül semmi mást nem volt képes átadni. Túl sok ellenszenv, düh, hevesség volt benne, amit nem tudott máshol levezetni.
Kook megérezhette, mert mikor különváltak az ajkaik és ráemelte a tekintetét, szemében fájdalom csillant.
-Sajnálom.
-Mit Kookie?
-Mindent - törölte le a könnyeit. - Amint lehetőségem lesz, hívlak.
Azzal egyszerűen kisétált Taehyung életéből.

És egyszer sem hívta. Soha.
Tae szemében az emlék fájó hatására gyűlni kezdtek a könnyek. De nem akart az anyja előtt sírni. Ő azt hitte, a baleset miatt szótlan. Nem akarta, hogy tudja, az igazi ok Jungkook hiánya és mára már üresnek tűnő ígéretei.
Tae megmakacsolva magát pillantott édesanyjára. Látta a szemében az örömöt, amit az okozott, hogy végre megszólalt. Nem akart neki csalódást okozni.

-Le...leme...gy...ek...en...ni - mondta végül.

-Rendben, kisfiam - bólintott az anyuka hálás mosollyal, azzal segítve fiának átülni a tolószékébe, kisétált vele az ajtón.