Ígérem/Befejezett/

Három

Ha Taehyung szülei azt hitték, hogy a fiuk azután az este után beszédesebb lesz és elindul a gyógyulás útján, akkor hatalmasat tévedtek. A fiú az anyja szavai miatt sokkal hallgatagabb lett, már ha ez lehetséges. A nap huszonnégy órájában folyamatosan agyalt, hiszen mást nem is nagyon tehetett. Egy székhez láncolva, azóta a szeptemberi nap óta. Borzalmas volt.

Jungkook elment. Eltűnt Taehyung életéből, mintha soha nem is lett volna a része. Jungkook távozásával együtt Taehyung életkedve is távozni látszott. Úgy járkált a lakásban, akár egy élőhalott, alig evett, de akkoriban még legalább beszélt. Az iskolában is kifogástalanul teljesített, mintha még mindig egész lenne, és nem lenne egy hatalmas törés a szívében.
Egy hét telt el a búcsújuk óta, de Jungkook még nem kereste. Így hát úgy döntött majd ő felhívja. Tizenkétszer hívta a számot. Tizenkétszer sípolt komoran a hangposta. Tizenkétszer fakadt sírva egy délután alatt. Úgy érezte szétszakad belülről, mardosta a hiány, emésztette a magány és lassan elveszett minden reménye. Ilyen rövid idő alatt feladta volna? Képtelenség. Jungkook talán most is az anyjával harcol - miatta. Nem hagyhatja cserben a szerelmét. Látni akarta. Hirtelen döntés volt. Felpattant a fal mellől és a kocsikulcsot lekapva a falról a garázsig szaladt. A kocsiba ülve elfogta egyfajta kellemetlen érzés, hogy nem kéne ezt tennie, hogy jobb, ha otthon marad. De a tettvágy, a dac mind ott éltek a szívében és félő volt, hogy szétszaggatják azt, ha nem tesz semmit. Ráadta a gyújtást és kigördült az útra. Egy ideje már autózott, amikor tudatosult benne, hogy fogalma sincs, hová költözött Jungkook. Hirtelen szörnyen tehetetlennek érezte magát és keserűséget érzett a szájában. A szemében már gyűltek a könnyek, akár vödörben az esővíz. Megállt az út szélén és leállította a motort. Csak bámult, farkasszemet nézett magával a visszapillantó tükörben. A barna szemek mind kétségbeeséssel teliek voltak. Taehyung idegességében a kormányt csapkodta, jóformán a fejét verte bele. Zokogott, patakokban folytak a könnyei, úgy tűnt soha el nem múló fájdalom költözött a testébe és nem szándékozott hamar elhagyni őt. A fején hatalmas pukli keletkezett, a kezét egy helyen vérvörösre festette a kibuggyanó vére. Szédült, rosszul volt. Szidta a világot és Jungkook anyját, amiért nem hagytak nekik elég időt. Mert ki tudja, mikor látja viszont a barátját? Ki tudja mikor beszélhetnek újra? Mikor foghatja újra a kezét és érezheti az ajkai puhaságát? Mikor....?
Taehyung a száját harapdálta és elégedetten vette tudomásul, hogy már a szájából is vér folyik. A fémes íz valahogy megnyugtatta, magához térítette és azt suttogta: "Menj haza, itt nem jó neked!"
Zsebkendőbe csavarta vérző ujját, megtörölte a szemeit és beindította a motort. Már kihajtott az útra, és megfordult, amikor hirtelen fékezés hangját hallotta maga mögül. A másik autó erőteljesen nekicsapódott, Taehyung teljesen beszorult az ülése és kormány közé. A légzsák nem működött. A becsapódás miatt Taehyung lefejelte a kormányt, felrepedt a szemöldöke és a szája, az egyik szemét képtelen volt kinyitni, de legalább fájt neki. Legalább érezte, hogy élt. Mert ez az érzés, a fájdalom összetéveszthetetlen érzése, derektól lefelé megszűnt létezni Taehyung számára. Az erejéből csak pár fáradt nyöszörgésre futotta, és az ujjait felemelve próbált tenni valamit - akármit. De nem ment. Taehyung már csak egy kígyózó füstcsíkot érzékelt a jobb oldala felől, de aztán minden elsötétült előtte. Nem volt ott más, csak ő és a sötétség. Régi barátokként üdvözölték egymást, pedig azelőtt még sosem találkoztak. A sötétség ismeretlen, hívogató moraja azonban úgy ölelte magához Taehyungot, akár az újszölötett az édesanyja. Dédelgette, megvédte, nem engedte volna el semmi pénzért sem. Azonban Taehyung ennél akaratosabb ember volt. El akart szakadni az anyjától, saját életet élni, a saját útját járni. Játszani, felfedezni, élni. Felébredni.
És egy verőfényes október végi napon Taehyung felébredt. Az édesanyja mellette ült, a kezére borulva zokogott, úgy tűnt sosem hagyja abba. Taehyung eleinte nem foglalkozott vele. Sokkal jobban örült annak, hogy egyáltalán nem érez fájdalmat, csak megkönnyebültséget. Hogy túlélte, és a sötétséget legyőzve végül visszatért.
Mikor az anyukája kiment orvosért, ő sem akart tovább mozdulatlanul feküdni. Lassan körbeforgatta a szemeit, fintorgott az orrával, kinyitotta a száját, ökölbe zárta a kezeit, a lábait azonban sehogy sem tudta mozgásra bírni. Konokul az ágyhoz szegezve feküdtek tovább.
A balesete miatt deréktól lefelé lebénult. Sokáig próbálta feldolgozni, hogy többé nem állhat lábra, de miután haza engedték a kórházból november közepén rájött, hogy ezt lehetetlenség feldolgozni. Képtelen rá.
Próbálta elfelejteni a balesetet is, de a baleset gondolatára Jungkook is mindig beköltözött a fejébe és ott ücsörgött, hogy időnként gonoszul kopogjon Taehyung koponyájában, "itt vagyok". Akár egy kakukkos óra. Mert Taehyung, bármennyire is tönkre tette a balesete, nem tudta elfelejteni Jungkookot. A fiút, akit szeret.

A gondolatai Jungkookról újfent beférkőztek az agyába. Rángatták az agytekervényeit, nem engedték levegőhöz jutni. Taehyung nem tehetett mást, minthogy eltemesse őket az agya egy sötét zugába. Így hát csak ült ott, bámulva a hatodik hóesést - Jungkook nélkül.