Ígérem/Befejezett/

Öt

Jimin vele maradt. Szilveszter után, mindennap meglátogatta Taehyungot és olyat tett, ami rettenetesen sokat segített. Megnevetette és szóra bírta Tae-t. Minden látogatása, szava, mosolya többet ért bármilyen kincsnél.
A régi Tae ugyan nem tért vissza s talán nem is fog soha, de a helyébe lépett egy új, vidámabb és kevésbé szomorú személyiség. Mert Jimin az ígéretéhez híven nem hagyta el. Vele töltötte a szabad perceit, felhívta, amikor csak tehette. Együtt üldögéltek kint, a teraszon, vastag takarókba csavarva, forrócsokit szürcsölve, néha még hógolyóztak is.

A január beköszöntével az idő, ahelyett, hogy javult volna, csak egyre zordabbá vált. Hóviharok tarkították az egyébként sem szélcsendes vidéket, fagypont alá csökkent a hőmérséklet. Jéghideg volt. Akárcsak Taehyung lelkében.
Bár a külső szemlélő a boldog, sugárzó fiatalt látta, addig Taehyung bensőjében viaskodott hideg s meleg.
Boldog volt Jiminnel, felhőtlenül boldog. Mert végre valaki úgy szerette, ahogy azt ő elképzelte. Feltétel nélkül - elfogadva a hiányosságait és a fogyatékosságát -, betartva az ígéreteit. Hogy ott lesz vele - végig. Csak vele és senki mással.
Ugyanakkor mindig eszébe jutott Jungkook is, úgy érezte megcsalja, emésztette a tudat, hogy visszafordíthatatlanul rosszat tesz. És mindig ez az érzés győzött. A szerelme, úgy tűnt legyőzhetetlen. Csak az a baj, hogy nem Jimin, hanem Jungkook iránt, a fiú iránt, aki nem törődött vele.

-Tae, hoztam neked kakaót - tett le elé Jimin egy bögre gőzölgő kakaót, tetején mályvacukorral.
Odabent ültek, a kandalló tüze előtt, mert odakint megint hóvihar tombolt.

-Köszönöm - mosolygott Tae szomorkásan. A beszédkézsége rengeteget fejlődött, újra képes volt rendesen beszélni.

-Mi a baj? Hmm? - fürkészte Jimin. - Látom, hogy valami baj van. Elmondod?

Jimin soha nem erőszakoskodott, Tae elmondta, ha akarta. Bár többnyire soha nem mondott senkinek, semmit.

-Nem szeretném - rázta a fejét. Rágondolni sem akart, nemhogy beszélni róla! Csak örülni akart, élvezni az életet, azt, hogy Jiminnel lehet. Erre rögtön fel is vidult, ellenállhatatlan mosolyt varázsolt az arcára és úgy nézett Jimin mogyoróbarna szemeibe, miközben a kakaójába kortyolt.

-Jaj, hogy nekem mennyire hiányozni fog ez a mosoly - sóhajtott Jimin, mire az a bizonyos mosoly rögtön át is váltott értetlenségbe és szorongásba. Taehyung régi barátaivá váltak az idők során és most, mikor végre készen állt elengedni őket, kíméletlenül visszatértek, nem kímélve az áldozatukat.

-Hogy érted? - hebegte Tae.

-Taehyung, nekem jövőhéttől kezdődik az egyetem, nem maradhatok örökké itt - rázta meg sajnálkozva a fejét.

És ezzel valami visszafordíthatatlan folyamatot indított el Taehyung belsőjében. Megnyomta a filmekben is mindig tiltott piros gombot, amitől felrobban a világ.

-De....de hiszen...megígérted! - Taehyung szemét csípték a patakokban folyó sós könnyei. - Az ígeret szép szó!

-Tae, nem örökre megyek el! - pattant fel a fotelből és guggolt Tae elé. Meg akarta fogni a kezét, de a fiatalabb nem hagyta. Elrántotta a kezeit és az arcára tapasztotta őket. A könnyei rekord gyorsasággal peregtek le az arcán, a kezén, a pólóján.
El akart szaladni. Felállni és maga mögött hagyni a világot, Jimint, aki átverte. De nem tehette. Egy nyomorult székhez volt láncolva élete végéig. Olyan ideges volt, mint talán még soha. Elege lett mindenből. Hogy átverték - kétszer is. A két legfontosabbnak hitt ember az életében, átgázoltak rajta, kifacsarták belőle a boldogságát, kitépték a szívéből a reményt, és a helyére csak hamis szerelmet raktak. Ő az életét adta bolna értük, de kihasználták. Megfosztották minden kedves emlékétől, üres szavaikkal töltötték tele a fejét. Egyszer átverték. És most ugyanabba a hibába esett. Túlságosan bízott bennük.

-Tae, én.....

-Menj innen! - üvöltötte Tae kikelve magából.
A szanaszét meredező frizurájával, véreres szemeivel, remegő kezeivel, egyszerre nyújtott ijesztő és szánalmas látványt.
Jimin csak állt ott, a múltja hiányának ismeretében értetlenül szembenézve Taehyung furcsa viselkedésével.

-Tűnj el! - nézett rá Tae zokogva.

Jimin lehajtotta a fejét és magában motyogva elkullogott az ajtó felé.

-Mi az gyerekek, mi ez a kiabálás? - lépett be Tae édesanyja a nappali ajtón. - Mi a baj, Jimin? Már mész is?

De Jimin nem válaszolt. Csak kisétált Tae életéből, mint azelőtt valaki. A fiú, akit nem akart többé szeretni.

-Mi ez az egész, kisfiam? Mi történt? - térdelt le a fia elé, zsepkendőt nyújtva felé.

De Taehyung onnantól kezdve nem beszélt. Csak sírt. A lelke darabokra tört. Az új, felépíteni kívánt személyisége akár a kártyavár omlott össze, és suhant el a szélben.

[Utolsó előtti rész]