Ígérem/Befejezett/

Négy

A szilveszter ugyanolyan borús hangulatban telt, akár a Karácsony. Taehyung továbbra sem beszélt, csak meredt maga elé, világfájdalommal telve. A hintaszékében ült, az ablakkal szemben, a zúzmarával borított ágakat bámulva, a frissen hullott hóba taposott lábnyomokkal tarkított tájat fürkészve. Nem volt kedve ünnepelni. Ugyanakkor a szomorúságból is elege lett. A nyomorúságos helyzetéből, a balesetéből, az emlékeiből - Jungkookból. Kezdett igazat adni az anyukájának. Csak ígérgetnek. Igaznak tűnő üres szavakat suttognak a füledbe, amikkel behálóznak, magukhoz láncolnak, elérik, hogy beléjük szeress. És mikor már kellőképpen elvették az eszedet, akkor egyszerűen letaszítanak a legmélyebb szakadékba, és azt kiáltják "megyek utánad". Te pedig elhiszed, mert azt akarják, hogy elhidd. És csak mikor már a szakadék mélyén fekszel, kicsavarodott végtagokkal, akkor jössz rá, hogy az egész mennyire hamis volt.
Taehyung is valami ilyesmit érzett. Szentül hitte, hogy Jungkook most már valaki mást ölelget, teljesen elfeledkezve róla, aki a testi épségét és a lelki egészségét adta érte. Akiért az életét is feláldozta volna.
Taehyung csak el akarta felejteni Jungkookot. A fiút, aki összetörte a szívét.

A szilveszter pont kapóra is jött. Az édesanyja délután kopogtatott a szobája ajtájan, és mivel választ nem igazán kaphatott, egyszerűen csak benyitott.

-Látogatót hoztam, kisfiam - suttogta.

Taehyung hátrafordult - már amennyire megtehette - és akkor annyira boldog lett, mint az elmúlt négy hónapban egyszer sem. A gyerekkori legjobb barátja, Jimin állt az ajtóban.
Sokat játszottak együtt, míg kicsik voltak, de aztán Jiminék elköltöztek. Taehyung hét éve látta utoljára.

-Szia - integetett Jimin megszeppenve.

Nyilvánvalóan feszélyezve érezte magát, a sok évnyi kihagyás után, na meg Taehyung helyzete miatt. Az emberek többnyire kellemetlenül érzik magukat egy testi fogyatékos mellett. Taehyung jól tudta ezt, de elfogadni - mint megannyi mást is - képtelen volt.

-Magatokra hagylak benneteket - tolta Taehyung anyukája diszkréten beljebb a szobába Jimint.

Az ajtó csukódott. Jimin még mindig egyhelyben állva billegett előre-hátra az apró lábain.
Egy kék pulcsit viselt, ami jócskán bővebb volt, mint amire a fiúnak szüksége lett volna. Rózsaszín haja a szemébe lógott, de még így is látszott, hogy természetellenesen sokat pislog.

-Ü..ülj...cs...csa...k...le - mutatott Taehyung a hintaszéke mellett álló fotelre. A karácsonyi eset óta akkor szólalt meg először. De most jól esett neki beszélni. Túlságosan szerette Jimint ahhoz, hogy csalódást okozzon neki.
Az rózsaszín hajú egy ideig még téblábolt az ajtó előtt, de aztán nagy nehezen megindult a citromsárga fotel felé és lehuppanva belé végre megeresztett egy mosolyt Taehyung felé.
Hónapok óta ez volt az első mosoly, amit Tae viszonzott.

-Mi...a...hely..zet...ve...vele...d? - kérdezte. Egyre jobban ment neki a beszéd, már nem akadozott annyira.

-Se...semmi különös - válszolta Jimin, akinek hiába nem volt semmi baja, a hangja még így is megremegett. - De látom veled történtek...dolgok - futatta végig tekintetét Tae minden porcikáján, de amikor összetalálkozott a pillantásuk, szégyenlősen lesütötte a szemét.

-Tö...ör...tén...tek - mosolyodott el keserűen Taehyung. Nem akart erről beszélni, nem akarta Jimint terhelni, de főleg nem akart emlékezni. Sokkal inkább magát akarta kímélni. De hiába a kemény próbálkozás, Jimin tekintete, mogyoróbarna szemei akaratlanul is eszébe juttatták. Tényleg elhitte volna, hogy ilyen egyszerű lesz kitörölnie az emlékeiből? Az agy trükkös egy szerkezet. Nem fogja engedni, hogy erőszakkal kitörölj valami olyat, amire életed végéig emlékezni akarsz - bármennyire fáj is.

Ahogy a tóparton ülve a vállára hajtott fejjel szunyókált. Ahogy lélekszakadva futottak egy felbőszült méhraj elől. Ahogy a nyári forróságban ruhástul ugrottak a tóba, hogy lehűtsék magukat. Ahogy a tó melletti kis pavilonban a szemébe nézve suttogta "szeretlek", ahogy beletúrva a hajába adta neki az első csókot - majd a másodikat, harmadikat, negyediket....Ahogy a a takaró alatt elsuttogott "örökké"-ről elhitte; igaz.

Megtört. Képtelen volt tovább tartani Jiminnel a szemkontaktust. Elkapta a fejét és az ablakon kibámulva, könnyes szemmel követte a hópelyhek széllel vívott végtelen küzdelmét.

Visszajövök mielőtt lehull az első hó.

-Minden rendben, Tae? - bámult rá Jimin ijedten, tágra nyílt szemekkel.

Taehyung lassan bólintott és az ölébe ejtett kézfejére szegezte a tekintetét. Remegett; a szomorúság, elfojtott düh, kétségbeesés, mind ott élősködtek benne, akár a lappangó vírus, arra várva, hogy egy szép napon átvegye az irányítást az egész teste felett.
Taehyung nem akart mást, csak szabadságot s szerelmet. De mindkettőt elveszítette.

-Taehyung - szólt Jimin remegő hangon, és a kezét lassan Tae kézfejére csúsztatta, mintegy nyugtatólag. - Nekem elmondhatod, mi bánt.

Taehyung felemelte a fejét, könnyáztatta tekintetét belefúrta Jimin kipirult arcába, telt ajkaiba, csillogó szemeibe. De most nem Jungkookot látta benne, hanem valami egész más, szinte már megmagyarázhatatlan érzelmet. Ahogy Jimin rámosolygott és megszorította a kezét, hirtelen elsöprő vágyat érzett, hogy elmondjon Jiminnek mindent, amiről rajta kívül senki nem tud. Ami belülről emészti, napról napra, amitől fel-le liftezik a gyomra és kényszeríti a sírásra; az emlékei Jungkookról.

És ahogy Jimin odahajolt hozzá, és meglátta a szemében a félreérthetetlen vágyat, elhatározta, hogy boldog lesz. Bármi áron.
Jiminhez hajolt és a száját a másik szájára tapasztva kapott az új élet lehetősége után. Ahol talán boldog lehet a befejezés.
A csókjába minden érzelmét belesűrítette, a szenvedését, a fájdalmát és a szerelmét a fiú iránt, aki elhagyta.
Nem voltak tiszták az érzései, hiszen végig Jungkook járt a fejében, de akkor nem számított. Nem számított más, csak a felejtés mámoros, magával ragadó gondolata.

De felejteni nem olyan egyszerű. El kell engedni a dolgokat. Végleg kitörölni az életünkből. De Taehyung nem felejtette el Jungkookot, nem engedte el, és végképp nem törölte ki az életéből. Csak helyettesítette az űrt, amit maga után hagyott. És ez talán még rosszabb volt, mintha elengedte volna. Mert megcsalta az emlékét. Amit nem lett volna szabad.

Miután szétváltak az ajkaik, egymás homlokának támaszkodva ültek ott, csukott szemmel, erősen gondolkodva. Végül Taehyung törte meg a csendet.

-Ve...lem...ma...ra...radsz...u...ugye?

-Veled maradok, ígérem - suttogta Jimin. - Ígérem.