Ígérem/Befejezett/

Hat

A fájdalom a hatalmába kerítette a testét, fogva tartotta egy törékeny, ám annál szűkebb ketrecben. Képtelen volt más érzelmek produkálására a szomorúságon, zaklatottságon és kétségbeesésen kívül. Ám azon a délutánon érzett valami mást is. Valamit, amit nem tudott hová tenni, de ott belül szörnyen és visszavonhatatlanul fájt.

A nappaliban ült, maga elé meredve, hallgatva, ahogy az orkán erejű szél csapkodja az ablaktáblákat és majdhogynem elnyomja a televízió zaját. Mondjuk ez Tae-t annyira nem is zavarta, hiszen a híreket nem különösebben szerette hallani. Ám akkor még a szél süvítő zaja sem tudta elnyomni azt az egy nevet, ami elhangzott a tévé képernyőjén.

Jeon Jungkook.

Taehyung biztos volt benne, hogy ezt a nevet hallotta. Bár mostanság elég rosszul volt ahhoz, hogy képzelegjen. Meg kellett bizonyosodnia az ellentétéről, vagyis, hogy tényleg azt hallotta, amit. Felemelte a fejét és a vibráló képernyőre szegezte a tekintetét. A szemét a könnyei elhomályosították, így nem látta tisztán a felvételeket, de talán nem is kellett. Felvétel nélkül is túlságosan jól beleégtek az agyába a képek....A füstölgő autó roncsról és a benne fekvő, tehetetlen, lebénult fiúról.

"A félévvel ezelőtt tragikus autóbalesetet szenvedő fiú, Jeon Jungkook a mai napon életét vesztette. Az orvosok kitartó igyekezete ellenére sem sikerült megmenteni a fiú életét, aki már az ominózus baleset óta kómában feküdt. Hat törött bordája és megrepedt koponyája véget vetettek az életének. A baleset körülményei a mai napig nem...."

Taehyung nem hallgatta tovább a tudosítót. De az az igazság, hogy semmi mást nem hallott a fülében zúgó vértől. Lehetetlen. Képtelenség. Nem lehetett Jungkook a másik autóban. Nem lehetett, ugye? Ő ezt miért nem tudta? Miért nem mondta neki senki? Titkolták volna? De akkor...az anyja is hazudott neki. Hiszen kizárt dolog, hogy nem tudott róla. De miért akarta, hogy elfelejtse? Vagy hogy haragudjon rá? Miért hagyta, hogy meggyalázza az emlékét? De Taehyungnak nem is ez fájt a legeslegjobban. Ahogy egyre jobban belegondolt, emésztve az információt, rájött, hogy Jungkook miatta halt meg. Csakis őmiatta. Ha aznap nem indul el, ha otthon marad és nem cselekszik meggondolatlanul, akkor Jungkook még most is élne. És ő sem lenne lebénulva.

Ott ülnének a kanapén, egymás ölébe hajtva a fejüket, vidáman kuncogva, gondtalanul, boldogan, fiatalon - örökké. Jimin, csak mint jó barát élne a gondolataiban. És ott élhetne Jungkook-kal, önfeledten, a végtelenbe tekintve, elfelejtve a rosszat. Ott lehetne vele az élete minden fontos pillanatában, ha....

....nem öli meg. A felismerés villámcsapásként érte. Most már tényleg beleivódott az agyába a gondolat. Gyilkos lett. Méghozzá élete szerelmének a gyilkosa. És még Jungkook miatta szenvedett, addig ő megpróbált továbblépni, feledni, élni. Élni. Amit Jungkook többet nem tehet. Miatta.
A kezei ökölbe szorultak, az arca elkékült a visszatartott levegőtől, a fejébe szállt a vér. Szédült, de nem érdekelte. Abban a pillanatban csak a halál üditő lehetősége nyugtatta meg. Mert ennyi fájdalmat egyetlen szív sem képes már elviselni. És Taehyung nem akart többé fájdalmat érezni. Meg akarta bánni a tetteit és végre a szerelmével lenni - örökké.
Taehyung szemei lassan lecsukódtak, apránként átütő hangokat még érzékelt, de a sötétség szép lassan ellepte az elméjét. Régi barátként üdvözölte a sötétséget. Az üdvözlésképpen kitárta felé karjait és kedvesen intett; gyere. Taehyung elindult, hogy magához ölelje a rég nem látott barátját. Szüksége volt valaki ölelésére, kedves szavaira, szeretetére. Elindult hát felé, félúton mégis megtorpant. Visszafordult a fény felé, nézte a hívogató fénysugarakat, ám rendkívül hidegnek és fojtogatónak érezte őket. Olyannak, akik csak elvesznek és nem adnak. Ő pedig kapni akart. Újra a sötétség felé fordult hát. A kitárt karokkal rá váró kedves baráthoz indult, mert csak egyre tudott gondolni. A fiúra, aki mindvégig szerette.

Visszajövök mielőtt lehull az első hó.

Ígérem.

Vége