Egyetlen ok | Nagy Dominik & Miha Blazic |

5. rész - Blazic

Gera Csenge

Az autóban kábán ültem, de közben le se tudtam venni a szemeimet a gyönyörű tájról és már alig vártam, hogy kiérjünk Koper-be. Rengeteg képet néztem éjszaka a szlovén tengerparti városokról, hisz még sosem voltam arrafelé.

- Mindjárt megérkezünk. - szólalt meg Miha, mire bólintottam egyet. - Mit szólnál, ha előtte reggeliznénk? - kérdezte.

- Oké, éhen halok. - egyeztem bele. Ekkor már láttam a tengert magam előtt, illetve egyre több ház jelent meg, ám nem a Koper felirat fogadott, hanem Piran. Felhúzott szemöldökkel néztem a férfire, aki csak mosolygott a napszemüvege mögött, látszólag tök jól érezte magát. Nem szóltam semmit, csak nézelődtem a városban, aminek egy kis olaszos beütése volt, ám láttam benne egy kis horvát jellemvonást is.

Kiszálltunk az autóból és a parton végig sétálva - miközben én minden lépésünket fotóztam - egy pizzériába tértünk be. Felcsillantak a szemeim, hisz imádom a pizzát, ezt pedig főleg imádni fogom, ha egy kicsit is hasonlít az olaszra. Ketten rendeltünk egyet, amit elég hamar el is tűntettünk, utána pedig rendeltünk egy-egy kávét.

- Sokat jártunk ide a bátyámmal. - szólalt meg, de közben a tengert figyelte. - A legjobb dolog az életemben.

- Bárcsak én is a tengerparton nőhettem volna fel. Olyan gyönyörű. - mondtam csodálva, hisz egyszerűen imádtam. Egy szomorú mosoly jelent meg az arcomon, amit Miha egyből észre is vett, így egy pillanatra megérintette a kezemet és mikor látta, hogy nem húzom el megfogta.

- Ha szeretnél beszélgetni...

- Csak nem értem, hogy miért velem történik meg minden. Mint egy rossz filmben. - a szavába vágtam, aztán pedig csak nevettem. Felhúzta a szemöldökeit és csak a szemeimbe nézett, én pedig az övéibe. Talán túlzás, de teljesen elvesztem bennük, annyira áradt belőle az őszinteség és a melegség. Bármire rá tudott volna venni ezekkel a szemekkel. Türelmesen várt, én pedig felsóhajtottam. - Nem ismersz még Miha. - ráztam meg a fejemet.

- És? Ez nem lehet probléma, ha csak nem akarod. - rántotta meg a vállát. A telefonomra pillantottam, hisz volt egy bejövő hívásom Dominiktől, mire elhúztam a számat. Szeretem őt, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azokat az apró dolgokat, amik állítólag neki nem fontosak, mégis eltitkolja előlem.

- Nem szeretnék reményt adni se neked, sem magamnak. - hajtottam le a fejemet. - Dominikkel annyi mindent megéltünk rövid idő alatt és nem biztos, hogy fel kellene adnom. De annyira megváltozott. - mikről beszélek? Ki mondta egyáltalán, hogy mi Miha-val bármikor összejönnénk? - Vagyis, a legnehezebb időben ő volt velem. Igaz, ő is okozta ezt.

- Na, ezt most nem értem. - nevetett fel kínosa, de nem feleltem erre már.

Az autóban ültünk egy nagy családi ház előtt, ahol Miha szülei élnek. Nem számítottam erre, hogy hozzájuk fogunk jönni, de már nem tehetek semmit. Nem lesz semmi gond, hisz akik felnevelték Miha-t csak jó emberek lehetnek, hisz ő is annyira jó, hogy néha már elszégyellem magam mellette. Kis gyomorgörccsel mentem utána, akkor megállt az ajtóban és kopogott, majd felém fordult és újra rám mosolygott azzal az idegesítően gyönyörű mosolyával. Felém nyújtotta a kezét és egyenesen a derekamra helyezte, úgy álltam mellette, mintha Johnny Depp mellett szerencsétlenkednék. Apró mozdulatokkal simogatta a hátamat, ami visszarántott a válóságba és közben meg is nyugtatott. Egy fiatal nő nyitotta ki az ajtót és hatalmas mosollyal nézett ránk.

- Miha. - csak úgy ragyogott. - És a lány, akiről annyit hallottunk. Ne haragudj, de nem fogom tudni kimondani a neved. - nevetett, hisz ő is zavarba jött, ahogyan én is, és hiába voltak ázsiai vonásai a tökéletes amerikai angolja sejtette velem, hogy ő ott él, vagy onnan jött. - Anna vagyok. - nyújtotta a kezét.