EXO - 48 Hours [magyar fordítás]

Prológus

Az utóbbi időben Los Angeles időjárása napos volt és kellemes, azonban nem történt jelentős csökkenés a klinikámat látogató páciensek számában. Mint mindig, a titkárom most is a fontos, ámde értéktelen munkájáról panaszkodik egy-egy telefonálás közötti szünetben. A páciensek néma csendben ülnek, háborgatlanul kortyolgatják a vizüket, miközben a túlnőtt növények már-már szemtelenül tekerednek a helyiségben, határok nélkül burjánzanak.

Pszichológus vagyok, 42 éves és még mindig egyedülálló. Engedéllyel dolgozom Amerikában, mához számítva már több, mint 10 éve. Általánosságban véve nem vagyok elégedetlen, nagy elvárásaim sincsenek saját magammal szemben.

Los Angeles már akkor sem volt békés város, amikor iskolás napjaimat éltem. De ez természetesen nincs kapcsolatban azzal, miért választottam pont a pszichológiát főszakomnak. Habár, amikor a doktorátusom kiválasztására került sor, az érdeklődési köröm is fontos szerepet játszott, ezt nem tudtam elkerülni. Be kell, hogy valljam, az, hogy a választásom a pszichológiai bűntényekre esett, nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy szenvedélyemmé vált a férjek és feleségek közötti lélekbeli összehangoltság kérdése. Nem megvetni akarom a foglalkozásomat, ez nem is a vele járó felelősségről, hanem inkább a megismerésről szól. Kezünkbe venni a sorsunkat, meg úgy egyáltalán élni, mindez nem egyszerű, ezt megértettem a munkám által. Négy évvel ezelőtt egy 40 éves, autista férfit gyanúsítottak meg azzal, hogy műanyag fóliába tekerte a fiát, elhurcolta 2 km-re a házuktól, majd egy szeméttárolóba helyezve otthagyta. A felesége egy thaiföldi nő volt, nem értett angolul. Az ő mentális épsége, sajnálatos módon, rohamosan egyre rosszabbra fordult az eset után. Úgy emlékszem erre az ügyre, mint egy "nem-éppen-kellemes-karácsonyra", az időzítés miatt. A Központi Nyomozóiroda kihallgató szobájában ültem, a férfi , aki pont velem szemben ült, még egy-két könnyet is hullatott, melyek végül a kávés csészéjében landoltak.

Azóta az irodába vezető irányvonal talán túlságosan is megszokottá nőtte ki magát számomra. Ez igazából csak az utca egyik oldalára és annak látképére vonatkozott, hiszen mire hazafelé megyek a táj már sötétbe borult. Mindig is (és most is) inkább egy kézbesítőként gondoltam magamra, aki a professzionális képességei segítségével elnyeri a gonoszok lelkét, majd a Sátánnak szolgáltatja be őket. Természetesen ezek a gonosz, eladott lelkek nem tartalmazták a sajátomat.

Az én lelkemnek nem volt szüksége megmentésre. Időként pokoli élvezeteket engedtem meg magamnak, önpusztító voltam, majd tanultam a fájdalomból. A rendőrségnek nem kellett tudnia a szexuális orientációmról, mely nem lett volna előnyös sem számomra, sem pedig a munkámra. Ha tudomásukra jutott volna, olyan pszichológusként gondolnának rám, akinek saját magának is mentális problémái vannak.

A tavalyi év elejétől kezdődően szándékomban állt csökkenteni a velük (a rendőrséggel) való együttműködést. A jelentős számú privátbetegem miatt csak kevés időt tudtam fordítani saját magamra. Egyértelműen el szerettem volna kerülni, hogy a túlzott, rámnehezedő nyomás miatt nekem magamnak is terapeutára legyen szükségem. Habár múlt héten történt egy jelentősebb eset. Az érintettek ázsiai származású férfiak voltak. Talán az ügy speciális jellege és az ázsiai rokonaimhoz fűződő kapcsolatom volt az oka, hogy amikor a 40 éves rendőrfelügyelő, David felhívott és a közreműködésemet kérte, végül nem utasítottam el.