Egy világoskék inggel és egy egyszerű, sötétkék farmerrel nem lehet rossz benyomást tenni, ugye?
Már lassan egy órája vigyázok Wang Mei-re és ez az idő eddig életem legfárasztóbb egy órája. Ugyanis, e csekély idő alatt nagyjából az összes játékát megmutatta és ki is próbáltatta velem. Szeretem a játékokat, de azért nekem is megvannak a magam határai, amelyeket Mei kacagva lépett át, egy barbibabával a kezében.
- Woo, most menjünk ki a kertbe, nézd meg a házamat!- magyaráz, az alig 5 éves kislány és rángat ki magával a kertbe.
- De Mei, előtte nem akarsz enni valamit? Nagyon sokat játszottunk ám.
- Nem, nem vagyok éhes.- rázza a fejét, mire én kínomban halkan felnevetek. Hát, ez sem jött be.
- Biztos? Egy kakaót sem kérsz?- könyörgöm, kérj egy kakaót.
- Hát... rendben, azt kérek.- vonja meg vállát és leül a konyhapult mellett elhelyezett egyik bárszékre.
Megkönnyebbülten felsóhajtva nyitom ki a hűtőt és veszem le a polcról a tejet, mikor a Für Elise jól ismert dallama üti meg a fülemet.
Körbenézek, de semmi nincs bekapcsolva. Talán valaki zongorázik a házban? Dehát, csak mi vagyunk itt. Vagy mégsem? Lehet hogy nem is ember játssza a darabot, hanem egy...
- Woo, csengettek!- szólal meg a Mei, lábait a bárszékről lógatja lefelé. Hát persze, a csengő. És én már tényleg szellemekről fantáziáltam.
Erőt vettem magamon és a bejárati ajtóhoz léptem, majd beleszóltam a kapucsengőbe.
- Igen?
- Aaah, hagyj már azzal a szarral, nem fogom hordani.- magyaráz valaki a kapucsengő másik végében, de szinte biztos, hogy nem nekem.
- Igen?- szólok bele kicsit indulatosabban, majd a monitorra pillantok. Nem működik.
- Lucas vagyok, engedj be!- hallani, ahogy a háttérben fiúk és lányok egyaránt vihognak.
- Sajnálom, Mrs. Wong nincs itthon.
- Akkor te ki vagy?- kérdi meglepődve. Tényleg azt hitte, hogy én vagyok Mrs. Wong? Mondták már páran, hogy nőies a hangom de hogy ennyire...
- Én vigyázok a kislányára, amég dolgozik. Kérem, jöjjön vissza nyolc órakor, mikor Mrs. Wong hazaér.
- Mei-nek dadája van? Mei! Mei!- kántálja hangosan az egyre ismerősebb hang a kislány nevét, mire az említett leugrik a székről és hozzám szalad.
- Lucas, Lucas! Woo engedd már be, jött hozzám játszani!- magyaráz nekem a derekamig érő lány.
- De Mei, nem engedhetek be senkit, akit nem ismerek.
- Ember, gyerünk már, itt lakom.- ahogy hallom, a kapucsengő túloldalán álldogáló kezdi elveszteni a jókedvét.
Nagyot sóhajtok, majd megnyomok a kapucsengőn egy gombot, mire a kerti kapu kinyílik.
- Mei, ő kicsoda?- kérdem a kislányt, akinek szemei csillogva tapadnak az ajtóra.
- Lucas!- adja meg az egyszerű választ, ami lehet csak egy felkiáltás volt, mivel az említett belépett a bejáratiajtón.
Világoskék farmer és a megszokott gimnáziumi egyendzseki, ami persze csak a focistákat illet.
Nos... meglepődtem. Először is azon, hogy kit takar a ,,Lucas‘‘ megnevezés, másodjára pedig leginkább azon, hogy Wong Yukhei-t így hívta.
Rám se nézve gugol a kislány elé és öleli magához szorosan.
Idilli pillanat, hölgyeim és uraim! Wong Yukhei,- vagy ahogy unokahúga hívta, Lucas- könnyekkel küzdve öleli magához a régen látott leánygyeremeket. Egymásra borulva sírnak, megfeledkezve az időről és minden másról. A háttérben a gyönyörű tűzijáték is miattuk játszik olyan csodásan színes fényeivel. Mert semmi nem erősebb, mint a családi kötelék!
Lelki szemeim előtt továbbra is petárdák robbannak, mikor Yukhei hangja kizökkent az eltúlzott álomképem tovább formálásából. A tűzijáték és a síró emberek eltűnnek, csak kínos csend maradt helyette. Vagyis a valóság.
- Mei unokatestvére vagyok- egyenesedik fel és nyújtja a kezét, majd mintha a felismerés szikráját láttam volna meg a szemében, elvigyorodik.
- A da- vagyis a bébiszit-... én vigyázok Mei-re amég a nagynénéd dolgozik.
Nyögöm ki szerencsétlenül a szavakat és kezet rázok vele. A tenyere sokkal nagyobb mint az enyém és picit nyirkos is, mintha izzadna. Biztos edzésről jött, a homloka is fénylik a ráeső fénytől, egyik kezét csapzott hajába vezeti, másikkal még mindig az én kezemet fogja, már kissé kínosan sokáig.
- Aranyos ruha összeállítás Kim Jungwoo. Én is hasonlóan öltözködtem a harmadik osztályos hangszer bemutatókon.- fest egy gúnyos vigyort az arcára, de valahogy a csipkelődése nem tud érdekelni. Honnan tudta a teljes nevemet?
- Szellemes.- csúsztatom ki kezem a kézfogásból szememet forgatva, majd a kislányhoz fordulok, aki Yukhei lábán csüng:- akkor csináljak kakaót?
- Igen, kérünk szépen!- mosolyog rám Mei. Kérünk? Mire észbe kapok már vigyázhatok 2 Wong-ra.
- Én nem kérek.- simogatja meg Yukhei unokahúga fejecskéjét, mire az szomorúan felnéz rá.
- Miért? Megint elmész?
- Pontosan.- próbálja leoperálni magáról a kislányt, de az nem engedi.
- Ne máár, mindig ezt csinálod!- kezd hisztizni Mei a fiú lábát rángatva.
- Mei, nem úgy volt, hogy megmutatod a kerti házikódat?- kérdem a kislánytól halkan, de a fülsiketítő sírás mellett, ha akarta sem tudta volna senki sem meghallani szavaimat.
- Ne kezdd már megint.- Yukhei nehezen eltolja magától a kislányt és a lépcső irányába indul.
- Akkor Jungwoo lesz az új férjem!- kiabál Mei a magas fiú után, de az csak felnevet.
- Férjed? Miről beszélsz?- veszem fel a kislányt, aki vállamra hajtja fejecskéjét.
- Eddig úgy volt, hogyha nagy leszek, Lucas lesz a férjem, de inkább téged szeretnélek.- motyogja és felnéz rám, mire elmosolyodom. Komolyan, a kisgyerekek a legszebb teremtmények az egész világon.
A konyhába viszem és visszaültetem a székbe.
- Woo, én nagyon szeretlek téged.- mondja aranyosan Mei és nézi, ahogy csinálom a kakaóját.
- Köszönöm szépen!- mosolyogva teszem a tejet a mikróba és háttal a pultnak támaszkodok.
Azt kellett volna mondanom, hogy "én is szeretlek téged"? Dehát egy órája ismerem. Mondjuk ilyen esetekben mit számít hogy mit is érzek? Csak egy szó.
- Szeretlek.- mondom ki és ízlelgetem, a szinte már túlontúl édeskés kifejezést. Egyáltalán nem áll a számra az effajta érzelem.
Mindenkinek sok sikert az új tanévre💝🌸🌼💮💗💟❣️
