- ...és aztán Mei teljesen kiakadt, legalább 1 hétig még csak hozzám sem szólt.- mesél Lucas mellettem feküdve a földön, miközben próbálja visszatartani a nevetést.
- Dehát ez érthető, letépted a játékbabája fejét.- mondom mosolyogva és oldalamra fordulok, hogy tudjam bámulni, miközben mesél. Mármint, nem azért mert jó szórakozás bámulni, meg tetszene vagy valami. Szimplán csak jobb úgy hallgatni egy történetet, hogy látom a mesélő arcát.
- Véletlen volt és egyébként is, fiatal voltam.
- Nem azt mondtad, hogy ez egy hónapja volt?- vonom fel az egyik szemöldököm, mire ő is felém fordul teljes testével.
- Egy hónappal fiatalabb voltam.- feleli a frappánsan, mire én csak a szememet forgatom.
- Felkeltem Mei-t.- lassan felülök és nyújtózok egyet.
- Máris?- néz fel rám Lucas és egy pillanatra kialakul az a- számomra- mérhetetlenül kínos szemkontaktus.
- Már egy órája pihen, este nem fog tudni időben elaludni.- nagy nehezen felállok, de a földön fekvéstől mindenem zsibbad.
- Igazad van, végülis egy dajka csak jobban tudja, mint én.- válaszol csipkelődve és én csak szó nélkül átlépek felette. Talán egy picit belerúgtam a lábába.
Odalépek a kislány ágyához és óvatosan simogatni kezdtem a fejét.
- Mei, kelj fel.- szólítgatom és tovább simogatom.
- Így soha nem fog felkelni.- okoskodik Lucas és feltápászkodik a földről.
- Akkor hogy kéne felkeltenem, dajka?- kérdem, az ő hangját utánozva.
- Hát így.- leült az ágy szélére és megrázta Mei vállát. Nem olyan gyengéden és kedvesen mint én, hanem úgy igazán, mintha Mei belső szerveit akarta volna más helyekre rázni.
- Hülye, mit csinálsz?- szólok rá indulatosan és megfogom a csuklóját. Ilyen hülye állatot, de komolyan.
- Woo...- Mei a szemét dörzsölgetve pillant rám és Lucas-ra, majd hirtelen felnevet:- úgy néztek ki mint egy anyuka és egy apuka.
- Dehogy nézünk ki úgy!- elengedem Lucas kezét és pírral az arcomon arrébb lépek.
- De várj már, ki az apuka?- fekszik be Mei mellé a focicsapat kapitánya, mire húga csak némán rá mutat. Rá! Ez most komoly? Egyáltalán nem vagyok olyan mint egy anyuka!
- Szívem, csinálnál nekünk forró csokit?- kérdi Lucas negédes mosollyal az arcán.
- Meg a francokat...- motyogom az orrom alatta és közben lehajolok a könyvemért.
- Kérlek anyaaaa!- néz rám a kislány is és közben kimászik az ágyból.
- Nem vagyok nő!- felelem sértődötten és kimegyek a szobából. Persze, hogy csinálok nekik forró csokit. Nem is én lennék.
Lemegyek a lépcsőn és a konyha felé menetelve alaposabban megnézem a házat. Tényleg makulátlan. Antik dísztárgyak a polcokon, aranyos, családi fényképek. Bárki megnézhetné, rögtön rájönne, hogy egy család él benne, nekem mégis olyan rideg az egész. Talán azért, mert annyira nagy? A ház, amiben az egész eddigi életemet leéltem, csupán két hálóból, egy nappalival egybenyitott konyhából és egy kicsi fürdőszobából állt. Szinte tökéletes ellentét Mrs. Wong hatalmas birtokának.
- Ugye tudod, hogy nem kell forró csokit csinálnod?- hallom meg mögöttem ismét, a már nem olyan rémesen idegesítő hangot.
- Én szívesen csinálok!- felelem és a konyhába sietek. Mióta állhatott mögöttem? Biztos úgy néztem ki, mint aki az értéktárgyakat figyeli és azon gondolkodik, melyiket tudná feltűnés nélkül zsebre tenni.
- De mégis miért? Bejárónő is vagy?- ballag utánam és leül a pulthoz.
- Hol van Mei?
- Fent van a szobájában.
- Mindig így kelted fel?- kérdem halkan és a jobb oldali fiókot kihúzva keresem elő a forró csoki port, amin az előző héten megakadt a szemem. Kiskoromban könyörögtem anyukámnak, hogy vegyen nekem ilyet, hiszen mindig a reklámja ment a tv-ben és az abban szereplő emberek olyan jóízűen kortyolgatták a meleg italt. Ah, ezt úgy írtam le, mintha valami nagyon elcseszett és szomorú gyerekkorom lett volna, de igazából csak anya nem költött minden felesleges apróságért. Azt hiszem, ezt meg lehet érteni.
- Soha nem szoktam felkelteni, de senki nem kelt volna fel gyengéd simogatásra és suttogásra.
- Dehogynem! Én például minden apró neszre felkelek, így a suttogásra és simogatásra is felébrednék.
- Hát én biztosan csak jobban aludnék ha mellé még simogatnának is.
- Nyugi, téged nem tervezlek így keltegetni.- nevetek fel jóízűen, miközben a kezem ügyébe akad a híres por és a hátulján olvasható használati utasítást kezdem hunyorogva olvasni.
Az ember tervez...
